Srećko Horvat: A pénzügyi válságtól az új nacionalizmus kibontakozásáig

forrás: http://www.magyardiplo.hu/

A minap Bukarestben A nemzeti kérdés Közép-Európában című konferencián felfigyeltem a szálloda liftjében a rendezvény terembeosztását tartalmazó, látszólag ártatlan információs táblára. A táblán egy kis Európa-térkép volt látható a következő feliratokkal: Berlin terem, Amszterdam terem, Párizs terem, London teremstb.. Mindez kifejezésre juttatta az európai gondolatban megnyilvánuló egységet és sokszínűséget. Van ennél jellegzetesebb kifejeződése az Európai Unió által megoldott nemzeti kérdésnek? Az országok boldogan és konfliktusok nélkül élnek egymás mellett, minden egyes terem a saját identitásával és tevékenységével; az egyik teremben esküvői rendezvényt, a másikban tudományos konferenciát, a következőkben valamilyen terméket promotáló kereskedelmi rendezvényt vagy egy fókuszcsoportos megbeszélést tartanak, és így tovább. És ami igazán nagyszerű: ki sem kell lépni a hotelből, minden helyben van.

arany hajnal Mindennek a kulcsát a Tirrén-tengeren 2012 januárjában zátonyra futott híres Costa Concordia tengerjáró különös esete adja meg. A hajó neve az európai népek egységét és a köztük lévő harmóniát jelképezte. Tizenhárom fedélzete volt, amelyek pontosan úgy, mint a romániai szálloda szemináriumi termei, uniós tagállamokról kapták a nevüket. A legfelsőbb fedélzet Lengyelország nevét viselte. Ez után következett Ausztria, Portugália, Spanyolország, Németország, Franciaország. A hajó gyomrának közepében volt az Európa átrium, amelyhez a London szalon, a Lisszabon diszkó, a Berlin bár kapcsolódtak. Lehetetlen figyelmen kívül hagyni, hogy a Costa Concordián forgatták Jean Luc Godard Szocializmus című filmjét, aki ezzel a hajóval, vagyis nem egy csatahajóval vagy egy gyorsnaszáddal, hanem egy lassú járású, hatalmas luxus óceánjáróval kívánta a modern Európát szimbolizálni. Példaként említem, hogy a filmben Alain Badiou egy ürességtől kongó teremben tart előadást, s Patti Smith gitárral a kezében bolyong a fedélzeteken, de ügyet sem vet rá senki.

A sokkterápia a szélsőjobb kezére játszik

Így hát a Costa Concordia európai országok nevét viselő fedélzetei és Godard filmje a mai Európa valamiféle bemutatásának is értelmezhetők. Nincs igazi harmónia és egység, csak óhatatlanul a szerencsétlenséghez vezető hanyatlás és szétesés. Talán nem a Costa Concordia kapitánya volt az, aki a szerencsétlenség előestéjén drága bort kortyolgatva egy szépséges nő társaságában ütötte el az idejét. Ez az eset egyfajta metaforája az európai pénzügyi elit magatartásának. Nem hasonlít-e a Goldman Sachs, az Európai Központi Bank bankárainak, menedzsereinek, brókereinek viselkedése a kapitányéhoz, aki nem legeslegutolsóként, hanem az utasokat megelőzve hagyta el a hajót? A bankvezérek is mindig időben hagyják el a süllyedő hajót, és Görögországban, meg másutt Dél-Európában is magukra hagyják az embereket, hagyják őket megfulladni. Egyfelől, az Európai Központi Bank 2011 decemberétől több mint ezermilliárd eurót „szabadított fel”, de nem a lakosság, hanem a bankok megmentésére. Másfelől, Európa-szerte Görögországtól, Romániától Olaszországon át Spanyolországig, és Szlovéniában meg Horvátországban is folyamatosan tanúi vagyunk a sokkterápiás kezelésnek, vagyis a vaskezű megszorításoknak és a strukturális kiigazítások végtelen sorának.

E radikális neoliberális fordulat egyik következménye a szélsőjobboldal és a nacionalizmus megerősödése, amelyben mind hangosabban vesznek részt a munkások. Nem véletlenül hívják Munkáspártnak a csehországi szélsőjobboldali pártot, amely a romák ellen szervezett pogromokkal vált hírhedetté. Nem meglepő, hogy a legutóbbi görögországi parlamenti választások legnagyobb meglepetése a Sziriza mellett a marginális fasisztoid csoportból parlamenti párttá nőtt Aranyhajnal volt.[1] Ez a párt a bevándorlókat teszi felelőssé a görögországi válságért, s azzal vádolja őket, hogy a válságos időkben elorozzák a munkahelyeket a görögök elől. Végső soron megállapítható, hogy a pénzügyi válság hatására mind erősebbé válik a jobboldali és a szélsőjobboldali tábor.

Íme, e retorika egyik jellegzetes megnyilvánulása: „Teljesen megfosztottak bennünket a jogainktól. Mi csak arra vagyunk jók, hogy a nemzetközi tőke a hiteltörlesztés kamataival teletömje a pénzeszsákjait.(..) Hárommillió embernek nincs munkája. Ők meg vannak fosztva az elemi létfeltételektől is. A politikusok csak azon mesterkednek, hogy elrejtsék előlünk ezt a nyomorúságot. A körülmények nekik egyre kedvezőbben, nekünk meg egyre rosszabbul alakulnak. Amikor a sorsunkat a kezünkbe akartuk venni, akkor szabadságot, békét és jólétet ígértek nekünk. Mára ez az ígéret szertefoszlott. A mostani felelőtlen politika csakis népünk teljes összeomlásához vezethet.”

Nem tökéletes leírása-e ez a jelenlegi zsákutcás európai helyzetnek? A Szirizára vagy az Aranyhajnalra emlékeztet-e ez a diskurzus? A válasz bizonyára meglepetést fog okozni. A fenti sorok szerzője ugyanis nem más, mint Joseph Goebbels, és a Wir fordern (Követeljük) című cikkben olvashatjuk mindezt, amely 1927. július 25-én jelent meg a Der Angriff negyedik számában.2 Kezdetben jelentéktelen lapocska volt, amely a következő mottó alatt jelent meg: Az elnyomottakért, a kizsákmányolók ellen. A lap 1933-ban azután a Német Munkásfront napilapja lett. 1927-ben mintegy kétezer példányban jelent meg. 1933-ban példányszáma már megközelítette a százötvenezret, majd 1944-ben a háromszázhatezret.3 Ezen a mondaton ne lepődjünk meg, de szolgáljon figyelmeztetésként: „Mi csak arra vagyunk jók, hogy a nemzetközi tőke a hiteltörlesztés kamataival teletömje a pénzeszsákjait”. Állandó a munkásosztályra való hivatkozás (az újság a Munkásfront lapja) is. A német szélsőjobb, csakúgy, mint ma az Aranyhajnal, kezdetben teljességgel jelentéktelen és holdkórosok alkotta nevetséges csoport volt, amely a válságot kihasználva igyekezett támogatókat toborozni, de lépésről lépésre az európai totalitárius eszme hatásos fegyverévé lett.

Ma a szélsőjobb reálisnak tűnik

A 2008-as pénzügyi válság és az 1929-as válság közötti rokon vonásoktól és számos politikai, gazdasági párhuzamtól is függetlenül, nagy körültekintéssel kell eljárnunk, amikor a jelenlegi helyzetet összehasonlítjuk azzal a történelmi pillanattal, amikor a nácik megragadták a hatalmat. Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagyni, mennyire veszélyes lehet, hogy a jobboldal a pénzügyi válság közepette a nemzeti kérdést használja fel arra, hogy elterelje az emberek figyelmét a tényleges politikai, gazdasági és szociális problémákról. Ennek kapcsán Tiumo Vuorensola Iron Sky (Acélos égbolt) című, 2012-es humoros science fiction filmje kínálhat számunkra váratlan tanulságul. A film olyan nácikról szól, akik az 1945-ös vereség után a Holdra menekültek. Ott aztán űrhajóflottát építettek, hogy 2018-ban hódítási szándékkal visszatérjenek a Földre. Először, amikor két német visszatér a Földre, hogy megbizonyosodjék, minden rendben van-e a visszatéréshez, senki nem akar hinni nekik. Mígnem egy választásikampány-menedzser, aki kétségbeesetten igyekszik megtervezni a félreérthetetlenül Sarah Palint idéző nevetséges figura elnökválasztási kampányát, fel nem fedezi tényleges katonai erejüket. Ráébred arra, hogy pontosan a náci frazeológiát és diskurzust lehet a legkönnyebben válság idején felhasználni, és ezekkel az eszközökkel lehet további szavazókat megnyerni. A történet végén, amikor már késő, a menedzser rádöbben arra, hogy a nácik valódi nácik, akik a Föld leigázására készülnek.

Ez aztán visszavezet bennünket jelenlegi bajainkhoz. 1920 végén a gázkamrák és a nácik szörnyű tettei ugyanúgy science fiction forgatókönyvnek tűnt, mint manapság a Holdról érkező nácik inváziója. Ha ma túlzásnak is tartjuk, hogy párhuzamot vonjunk Goebbels diskurzusa és a modern szélsőjobboldali irányzatok között, szeretnénk felhívni a figyelmet két fiatal szerb munkanélküli színműíró minapi kísérletére. Azt akarták bebizonyítani, hogy Goebbels egyik írásának a felhasználásával akadálytalanul csatlakozni lehet bármelyik jelentős szerb politikai párthoz. 2012 áprilisában felvételüket kérték különböző pártokba, és Eszme, stratégia, mozgalom címmel kérelmükhöz csatolták az ország kultúrpolitikájára vonatkozó javaslatukat. A szöveget és annak eszmeiségét valamennyi párt szíves-örömest befogadta. A két szerb fiatal nem tett mást, csak néhány mondattal kiegészítve felhasználta és szerb kontextusba helyezte Goebbels 1928-ban keletkezett Tudás és propaganda című írását. Az egyik párt még hivatalos honlapján is megjelentette a szöveget.

Körülbelül ugyanakkor, hogy a szerb színműírók sikerrel bizonyították: napjainkban is használható a goebbelsi propaganda, egy horvát szélsőjobboldali párt nacionalisták részvételével nemzetközi kongresszust szervezett Zágrábban. A meghívott pártok között volt a közelmúlt neonáci gyilkosságaival összefüggésbe hozható német Nemzeti Demokrata Párt, a holokauszt tagadása miatt hírhedetté vált Nemzeti Front Franciaországból, és végül, de nem utolsósorban a Jobbik Magyarországról. A Jobbik a vendégszervezetek közül a legbizarrabb formáció, el szeretné érni annak az 1920-as trianoni békeszerződésnek a revízióját, amelynek alapján Magyarország elveszítette területének nagyobb részét, így Horvátország bizonyos részeit. Olyan helyzettel állunk szemben, amikor horvát nacionalisták azokat a magyar nacionalistákat hívják meg, akik a horvát területek jelentős részét vissza akarják tagosítani Nagy-Magyarországba!

A fasizmus mindig sikertelen forradalomhoz kötődik

Mindazonáltal hiba lenne, ha egyszerűen nevetnénk a szélsőjobboldal abszurd bakugrásain. Mit is tett Hans-Christian Strache osztrák politikus, a Mehr Mut für unser Wiener Blut (Bátrabban a bécsi vérért) és Zuviel Fremdes tut niemanden gut (A túl sok idegen nem jó) elhíresült szlogenek atyja, rögtön miután 2010-ben a bécsi helyhatósági választásokon megszerezte a szavazatok 26 százalékát? Szélsőséges társaival „csapatépítő tréningre” nem Berlinbe, a Reichstagba utazott, hanem Izraelbe, hogy szorosabb kapcsolatokat építsen épp a nácizmus üldözötteivel. Mi több: 2010 decemberében Jeruzsálemi kiáltvány címmel nyilatkozatot adtak ki, amelyben elismerik és támogatják Izrael jogát az önvédelemhez, továbbá hogy megvédje magát az iszlám terrorizmussal szemben. Majd Strache meghívására Ayoob Kara izraeli miniszterhelyettes Bécsbe látogatott.4

Ami viszont még ennél is érdekesebb: Bécsben, Hans-Christian Strache legszilárdabb szövetségesének a számban gyorsan gyarapodó szerb migráns közösség lépett elő. Hogy nyíltan felléphessen és uszíthasson egyes – az afrikai, a török és általában a muszlim – bevándorló csoportok ellen, Strache megalkotta a jó emigránsok csoportját, akik éppen most a szerbek. Nem kell meglepődnünk azon, hogy Anders Breivik egyik példaképe a szerb háborús bűnös, Radovan Karadžić volt. Ahogy ezt a Manifesto 2083 – Európai Függetlenségi Nyilatkozat címet viselő hitvallásában kifejti: „Elítélem a horvátok elleni atrocitásokat, és viszont, de azon erőfeszítéseiért, hogy megszabadítsa Szerbiát az iszlámtól, mindig tiszteletreméltó keresztes lovagként és európai háborús hősként tekintek rá és fogom őt tisztelni”.5

Az új típusú szélsőjobboldal erői napjainkban fáradhatatlanul építik mozgalmukat. És mielőtt szó nélkül elmennénk az abszurd csoportok mellett, emlékezzünk Walter Benjamin tanulságos megállapítására: A fasizmus mindig sikertelen forradalomhoz kötődik.

Mint láthatjuk, a jelenlegi pénzügyi válság, a kikényszerített megszorító intézkedések nem csak a pénzügyi elitnek teremtenek kiváló alkalmat a gyors tőkefelhalmozásra: ez a helyzet a táptalaja az új nacionalizmusnak is. A munkások jogaiért vívott küzdelem immár nem csak a baloldal privilégiuma. A jobb- és baloldal közötti különbség mindazonáltal egyértelmű és világos: a jobboldal az egyik országban zajló küzdelmet a másik ország munkásai ellen fordítja: a németet a görög ellen, az osztrákot és a görögöt a bevándorlók ellen, és így tovább, s a munkás-diskurzus, a szociális problémák felemlegetése csak ürügy, amelyet eszközként használ fel a hatalom megragadására.

Ám a hajdani szélsőséges és marginális csoportok mára legitim politikai erőkké váltak, törvényes pártokká nőtték ki magukat. A görög Aranyhajnal esete már nem kivétel, hanem maga a szabály. A náciknak nem kell a Hold sötét oldalán rejtőzködniük, zavartalanul és nyugodtan élhetnek a Földön.

Ezért nem csak a Szirizára, hanem egy erős és egységes európai baloldalra is szükségünk van.

A szerző a 2008 óta nyaranta Zágrábban megrendezett Subversive Film Festival egyik szervezője.

Angolból fordította: Forgács András


[1] Arról, hogy Görögországban a fasiszták miként erősödtek meg fokozatosan, lásd Spyros Marchetos: Golden Dawn and the rise of fascim [Az Aranyhajnal és a fasizmus megerősödése], The Guardian, 2012. június 9.

2 Joseph Goebbels We demand [Követeljük] cikkét angolul lásd: http://www.calvin.edu/academic/cas/gpa/angrif05.htm

3 Lásd Russel Lemmons: Goebbels and Der Angriff [Goebbels és a Der Angriff], University Press of Kentucky, 1994. A szerző részletesen elemzi, hogy miként használta fel az újságot Goebbels arra, hogy a náci eszméknek támogatást szerezzen.

4 Bővebben lásd Azriel Bermant: A dangerous and irresponsible alliance [Veszélyes és felelőtlen szövetség], The Jerusalem Post, 2011. december 8.

5 Anders Breivik Kiáltványának teljes szövege itt olvasható:

http://info.publicintelligence.net/AndersBehringBreivikManifesto.pdf

Jól nézzük meg ezeket a kedves, jóravaló, szimpatikus, elegáns, joviális arcokat…

Ahol rend van, minden tervszerűen halad

…ők voltak a belorusz választás ellenőrei. Egy olyan választásé, ahol az adatok szerint a részvétel 75%-os volt, és ahol a társadalom egyöntetűen megszavazta a jelenlegi hatalmat (talán kilencvenvalahány százalékosan), illetve ahol ellenzéki párt nem jutott be a parlamentbe, olyan nagy az egyetértés, minden csalás nélkül, persze.

Majd amikor a választások jönnek 2014-ben, az irántuk érzett tisztelettel érdemes viselkednünk azon választási ellenőrök felé is, akik egy végletekig eltorzított választási rendszerben “felügyelik” majd, hogy minden “rendben” folyjon.

Egy nagy tanulság van: az emberek önállóan nem hoznak morális döntéseket. Azokat a társadalmak, az emberek összessége hozzák meg helyettük, az egyénre ilyen felelősséget hárítani nem lehet. Ha a társadalmak nem hoznak ilyen döntéseket, mintegy minimum értékként deklarálva azokat a hétköznapokban, az emberek idővel minden morális tartásukat feladják.

Hans Castorp

Ps Nem mellesleg ennek egyik előszele általában az apolitikus attitűd, ami a hasonló országokban megtalálható. Hányszor halljuk, “engem nem érdekel a politika”. Ez alapvetően az esetek jelentős részében nem igaz, ugyanakkor egy féldiktatórikus országban az emberek stimulálják magukat arra, hogy ne érdekelje őket a politika. Ez a nihil vezet majd a fenti képen kedvesen tűnődő hölgyek erkölcsiségéhez, rövidebb távon, mint azt gondolnánk. A kommunizmusban sem érdekelt senkit a politika valamilyen oknál fogva, csak enyhe félmosollyal kezelték. Csak engem hagyjanak békén, tanuljunk meg elvegyülni…

“Tárd ki ablakod, végre tűzzön rád a napfény”…

…ahogy annak idején Szécsi Pali énekelte. Nos, tárjuk ki ablakunkat, és nézzünk szembe a magyar valósággal.

Ehhez az egyik legjobb eszköz az OECD sajátságos kis eszközét húzogatni, igen tanulságos. A kis eszköz jobb oldalán találhatóak az egyes kategóriák, úgy, s mint

  • Housing (lakhatás)
  • Income (bevétel)
  • Jobs (munkahelyek)
  • Community (közösség)
  • Education (oktatás)
  • Environment (környezet)
  • Civic Engagement (civil kezdeményezések)
  • Health (egészség)
  • Life Satisfaction (elégedettség)
  • Safety (biztonság)
  • Work-Life Balance (munka-magánélet egyensúlya)

E területek alapján össze tudjuk hasonlítani az egyes államokat, bizonyos szempontok szerint. Kezdetnek beállítottuk a három, általunk legfontosabbnak tartott szempontot: az elégedettséget, a munkalehetőséget, és a keresetet. Jó kutakodást (egyszerre több szempontot is be lehet állítani, és önállóan is meg lehet nézni őket).

Az eszköz elérhető ITT.

Hozzá ajánljuk a Guardian interjúját “Mérhető-e a boldogság címen”, mely elérhető ITT.

Hans Castorp

A nemzetállam halála, vagy Európa halála?

A német kormány nagy tervekkel készül az év végi EU-s csúcsokra, írja a HVG „A németek új táncrendet akarnak” című cikkében. Mint tudjuk nagy álmokkal, tervekkel nagyot lehet bukni is. Személy szerint remélem nem így alakul, mert ez teljes civilizációnk, európai kultúránk végleges és visszafordíthatatlan hanyatlását okozná. Későbbiekben leírom, miért gondolom én így.

Európában már az integráció elindulása óta éles viták folytak a két nagyobb felfogás képviselői között. A föderalizmus versus kormányköziség harca felfogható a nemzetállam haldoklásának és egy új rend kialakulásának, de az egész Európai civilizáció hattyúdalának is, mely énekében egy rég letűnt kor ódon eszméit eleveníti meg. A nemzetállami, romantikus nacionalizmust, melytől megbódulva egész nemzetek keltek föl hajdanán az uralkodó és Európát összetartó keresztény monarchiák ellen. A nemzetállamiság és az azt megalapozó nacionalizmus gondolata a liberalizmussal egységben kovácsolódott ki 200-250 évvel ezelőtt. A liberalizmus egy olyan eszme, mely a nacionalizmussal szemben fejlődésre volt képes, hiszen erre alapult. A nacionalizmus a XVIII-XIX. század kortünete és a kialakuló liberalizmus mellékterméke volt, melyet jelen korunk Európában meghaladott és immáron nem, hogy köze sincs a liberalizmushoz, de kifejezetten ellentétes azzal. A fejlődés irányvonala ma Európában az egységet, a nemzetállam lebontását diktálja, sokaknak ez nem tetszik. Nemtetszésüknek pedig ideológiai, érzelgős formában adnak hangot, a valódi okok azonban igen egyszerűek, rövidtávú, egyéni érdekeiket mindenek felé helyezik bizonyos érdekcsoportok az adott nemzetállamokban. Ezeknek az érdekcsoportoknak jól kialakult uralmi rendszere van és nem kívánnak megválni ettől a hatalomtól. A viszonyok a nemzetállamok elszigetelt, önálló és független kis világában sokkal tisztázottabbak és befolyásolhatóbbak számukra és félnek térvesztésüktől az egyesült európai rendszer kifejlődése esetén. Ez az önző, rövidlátó érdekcsoport elvakult és egzisztenciálisan bizonytalan embereket gyűjt maga köré, akik számára a nemzeti, nacionalista gondolkodás azért válik vonzóvá, mert születési alapon különlegesnek érezhetik magukat, úgy válhatnak felsőbbrendűvé saját országukban, hogy semmit nem kell elérni ezért, csak odaszületni és kész. Egyszerű válasz a kihívásokkal teli életre meg kell hagyni, de semmiképpen sem sikeres. Ezen rétegek emberi gyengeségét az önző nemzeti gazdasági és politikai érdekkörök egy kreált, mesterséges, pár százéves és csicsás, sokszor nevetséges elemekkel tarkított össznépi „nemzeti ideológiával” támasztják alá, a turultól kezdve, az életfán át, a kazah rokonságról szóló ostoba tévhitekig bezárólag.

A magyar nacionalizmus persze ebben is más és kirí az európaiból, hisz célja a magyarok különlegességének hirdetése Európával és európaiságukkal szemben is, a kelet felé való teljes odafordulás, a civilizált nyugat megtagadása, sőt az európai kultúrával való ellenségesség is. Mindezt úgy érve el, hogy a magyarságban állandó üldözöttség tudatot táplálnak, miszerint egész Európa összeesküdött az egész magyar nemzet ellen, ha valaki a miniszterelnök és kormánya antidemokratikus és Európa ellenes lépéseit bírálni merészeli nyugatról, akkor ő az egész magyar nemzet ellen intézett támadást. Természetesen más államokban is van nacionalizmus, mely a nemzetállam fenntartásához görcsösen ragaszkodik, hasonló önző érdekektől vezérelt csoportok által gerjesztve.

Hosszú távú érdekeit nézve Európának viszont más választása nem nagyon lehet, mint a föderáció, ahogy ezt sok közgazdász és a Merkel-kormány is nagyon tisztán látja. Ezt bizonyítani igen egyszerű. A globális új világrend alapja a felemelkedő és megerősödő nagy regionális szuperhatalmak, melyek összessége egy multi poláris világrend felé mutat. Ilyen új (vagy régi-új) nagyhatalom Brazília, Kína, az USA, Oroszország, India, Japán és az iszlám világ (még nem kiforrott formában, de mindenképp meghatározó erő lesz) valamint kisebb de szintén jelentős hatalmak Irán, Dél-Korea, Argentína, Kanada, de akár Észak-Korea vagy Venezuela is. Utóbbi csoportban több olyan hatalom is van, melyek nem jelentenek valódi vetélytársat Európa számára, sokkal inkább kirívó és radikális viselkedésükkel hívták fel magukra a figyelmet. Önmagában ezzel a struktúrával nincs semmi probléma, de Európa kis és tagolt nemzetállamainak imperialista, kolonista korának immáron vége, a XX. század vége és a XXI. század kaphatná a „gyarmatok lázadása” nevet, hiszen Európa régen erős nemzetállamai egyre jelentéktelenebbé és sokkal inkább szimbolikussá válnak. Ezt érezve hozták létre az európai egységet elődeink, akiknek álmát a mai kor megtagadja és romokba dönti, olyan populista politikusok segédletével, mint Orbán Viktor vagy a nemzetállami önzésre építő Václáv Klaus vagy David Cameron és konzervatív köreik. Az európai egységet persze létrehozták, de csak félmunkát végeztek. Olyan a helyzet, mintha egy székre akarnánk felülni, hogy magasabban lássunk a földön ülőknél, de a széknek csak két lábat tákolunk négy helyett, egy darabig elegyensúlyozunk rajta, de az esés okozta fájdalom nagyobb lesz, mint ha bele se kezdtünk volna. Éppen így van ez az európai egységprojekttel is, valaki mindig megtorpedózza és az így születő félmegoldások olyan válságokba és bukásokba sodorják a vén kontinenst, melyek előbb utóbb teljes vesztét okozzák. Jó példa erre az euró, mely jó és követendő ötlet önmagában, de közös valuta nem tartható fenn hosszútávon közös fiskális, monetáris politika nélkül.

A közös adóztatás, a tagállami GDP-k 25%-nek átirányítása szövetségi fennhatóság alá elkerülhetetlen. Ehhez azonban szükség lesz szövetségi kormányzatra, szövetségi parlamentre és bírósági intézményekre. Ezt hívjuk föderációnak, ettől sokan ódzkodnak, de a történet igenis fekete vagy fehér. Vagy belevágunk és megtesszük a szükséges lépéseket Európa egyesülése felé, vagy tovább egyensúlyozunk a féllábú széken és várjuk azt az esést, ahonnan már nem leszünk képesek felállni. A választás rajtunk múlik, elvégre demokráciában élünk, vagy nem?

Kováts Megyesi Bálint

A life apart – Film a haszid zsidókról. Küzdjünk kultúrával az agresszió ellen

Manapság, mikor nagykorú demokráciánk elérte azt a “fejlettségi fokot”, hogy a tisztes állampolgárok tömegesen, nagy örömmel és teli szájjal zsidóznak, cigányoznak, idegenszívűznek és liberállibilsiznek (akármit jelentsen is e szó) bármerre is járnak, úgy, hogy jelentős részük az érintett kisebbségek tagjaival sohasem találkozott (mondhatni, a zöldségestől a kisboltig átérve érdemes köpködni kicsit valakit, ha mást nem, verbálisan legalább, mert az jólesik), a nagy tiltakozásunkban elsikkadunk egy dolog mellett.

Amellett, hogy érdemes a sokat szidott kultúrákat megismertetni, ugyanis a gyűlölet legfőbb alapja a tudatlanság. Nem elég pusztán tiltakozni – az édeskevés, és önmagában fölösleges is (ettől függetlenül persze ott leszünk a szerdai megmozduláson, mert ez is fontos). A tévedések alapja a szűklátókörűség, tanulatlanság, a perspektíva hiánya, az alapvető összefüggések nem ismerete. Nos, a tudatlanság eloszlatásának egyik érdekes, hasznos, mi több, akár élvezetes eszköze lehet, ha vesszük a fáradtságot (szerintünk érdemes!) és leülünk megnézni, hogyan élnek New Yorkban a haszid zsidók (a film angol nyelvű, ha valaki nem ért angolul, esetleg érdemes feliratot letölteni hozzá, ha talál). Mint ismeretes, a több, mint tízmilliós városban hozzávetőleg egymillió (!!!) zsidó van. Köztük persze számos különböző közösség létezik, a haszid ortodoxok csupán az egyik közülük. Léteznek liberálisabb elveket való csoportok is, természetesen, mint például a reformzsidók. Viszont a  zsidó vallás alapvetései megtalálhatóak a filmben, ráadásul reális is: nem elfogult, a külvilággal való kapcsolat problematikáját is körbejárja.

Még egyszer kiemelnénk: érdemes rászánni időt a filmre, és végignyomogatni a youtube-on a részeket, esetleg letölteni valahonnan, mert általa jobban meg lehet érteni ezeket a “különös” embereket. Ez még akkor is igaz, ha a magyar zsidók jelentős része neológ és nem ortodox –  legáltalánosabb elvek szintjén ez ugyanis nem változtat sokat, maximum azon, hogy halványan nyitottabbak a többségi társadalomra, és minimális reformokat vezettek be az istentiszteleteken.

A másik, amit fontos tudni: Magyarországon is ilyen világ volt, pl. a filmben emlegetett szatmar haszidok Szatmár után kapták a nevüket. Itt ugyanakkor az ortodox zsidók 95%-át megölték, ez a kultúra  gyakorlatilag teljesen elpusztult.

Hans Castorp

Habermas és Európa – magyarul

Ez a könyv a politikai uralomgyakorlás civilizálására irányuló világrend messzetekintő modellje. Arra szeretnék kísérletet tenni, hogy eltakarítsam a demokrácia transznacionalizálásának útjában álló akadályokat. A világtársadalom demokratikus alkotmánya megköveteli egy világpolgári közösség létrehozását. Ez azonban nem világköztársaságként, hanem polgárok és államnépek államok feletti társulásaként épülne föl.”

Hogy Magyarországon a kultúra írmagjait korántsem sikerült még kiírtani, maximum végtelenül zavaró, hogy létezik egy harminc százaléknyi, egészen buta, nagyon hangos és végtelenül aggresszív-intoleráns tömeg, azt az is bizonyítja, hogy Habermas-tól, a jelenleg élő talán legnagyobb szocio-filozófustól magyar nyelven megjelenhet egy kötet. A könyv az esszéit-előadásait-interjúit tartalmazza. Ahhoz, hogy így megjelenjen, valakinek le kell fordítania, meg kell dizájnolni a címplapot (pl. téglalapba rakni a professzor fejét, ld. balra), stb. Munka van benne tehát, ami jó, hiszen azt mutatja, nem egyedül vagyunk, akiket a hasonló könyvek érdekelnek – még akkor is, ha a szellemi elit megnyomorított, és sokszor a kulcspozíciókban is tökkelütöttek ülnek (ld. pl. a hazai felsőoktatást).

A közelmúltban volt egy szabad félórácskám, beültem hát egy könyvesbolt kávézójába átlapozni a könyvecskét. Nem fogok tudni részletes leírást adni tehát ehelyütt a tartalmáról, azon egyszerű oknál fogva, mert nem vettem meg. Azt gondoltam ugyanis, hogy legtöbbünk számára egyértelmű, amit Habermas folyamatosan ír és mond. E tények pár pontban összefoglalhatóak:

  • létezik a “közös Európa”, létezik a közös múltunk, ideáljaink és eszményeink: létezik tehát egy európai “démosz” (nép). Vannak különbségeink, de ezek nem áthidalhatatlanok, több dolog köt minket össze, mint ami elválaszt.
  • (Szellemi értelemben és jogszabályi alapvetéseit tekintve is) újra kell alkotni az Európai Uniót. Ehhez központosítottabb szabályokra, gyakorlatilag egy Európai Föderációra, más néven Európai Egyesült Államokra van szükség. Önálló kormány kell, és annak a tendenciának, hogy a nemzeti politikusok a közös szekeret ide-oda rángatják, véget kell vetni.
  • Emellett viszont a központosítással meg kell szüntetni a jelenlegi demokrácia deficitet is: a lakosság jó része nem hisz Európában, az távol áll tőle, és nem látja át a rendszer értelmét. Be kell vonni őket a közös jövőbe, véget kell  vetni annak, hogy az emberek feje fölött szülessenek döntések. Közvetlenül kell választani a politikusokat, a bizottsági susmust és a miniszterek tanácsát (tagállami minisztereket tömörít) pedig vissza kell vágni vagy megszüntetni.
  • Csak az euróval emelkedhetünk fel, meg kell alkotni a mögötte álló rendszert tehát. Euró nélkül nincs Európa. Hiba volt a hátérrendszer nélkül megalkotni az eurót.
  • A kormányok szokásos populizmusát  félre kell rakni, meg kell próbálniuk megértetni a lakossággal a helyzetünket, az együttműködéssel járó előnyöket és hasznokat. (Ez persze paradox azzal, hogy pont nekik kellene hatalmat átruházniuk Európára).
  • Végül: mag Európa kell: a gyorsan haladók menjenek előre és működjenek szorosan együtt. Ez egyúttal a persze a periféria leszakadásával jár (“büszke de független” marad).
  • Ahogy említettük is, a fentiekhez új alapok kellenek, az EU hatásköröket pedig a legteljesebb mértékben ki kell tágítani, és a szükséges garanciákat létrehozni.
  • Legvégül: legalább a szükséges társadalmi vitákat meg kellene kezdeni: a hallgatás ugyanis  nem a problémák ésszerű megoldása felé visz.

A kötetet ajánljuk mindenkinek, aki érdeklődik a közös jövőnk iránt. Az, hogy én nem vettem meg, ne zavarjon senkit: egészen biztosan érdekes olvasmány lehet mindenki számára.

Hans Castorp