Egy EU-konform térkép-applikáció, tessék nézegetni

A térképre kattintva megnyílik egy oldal, melyen Európa történelmi térképeit lehet megtekinteni. Jól látható, hogy Magyarországon egyértelműen a történelmi tények “átértelmezése” zajlik a birodalmi múlt teljes negligálásával, a Szent Korona tan unos-untig való ismételgetésével, ahelyett, hogy elgondolkoznának az ország valódi történelmi szerepén: hogy egy Birodalom részét képezte, szuverenitása, önállósága pedig nem létezett. Hogy a gyereket milyen néven nevezzük (“Magyar Királyság igenis volt, hiszen formálisan csakugyan fennállt”), teljesen érdektelen.

Az is jellemző egyébként, hogy e tényeket általában Nyugat-Európában hozzánk hasonlóan látják: Magyarországról 1514 (különösen pedig 1521) és 1919 között nem tudnak, Habsburg Birodalomról viszont annál inkább.  térkép

HC

Reklámok

Nemeskürty Magyarország 1526 és 1919 közötti történelméről (Vol I.)

A közelmúltban egy fiatalember újfajta és számunkra igencsak üdítő kommunikációs technikát alkalmazott azon véleményének kifejezésére, hogy nem ért egyet  nézetünkkel, mely szerint a Nagy-Magyarország mítosz egy sajátságos hazugságra épül (ugyanis a térképek tanúsága szerint Magyarország 1526 és 1919 között korántsem tekinthető független államnak, hiszen az ország a Habsburg Birodalom része volt). Ezt egyébként olyan gondolkodók is ki merték mondani, mint például Bibó István.

A fiatalember érveinek alátámasztására lebüdösrománozott minket – ahogyan említettük is, ez üdítően hatott a büdös zsidós emailek között. Kicsit Andrassew Ivánnak azon régi novellája jutott az eszünkbe, amiben a nagymamáról kiderül: nem is “kis zsidó”, inkább “csak cigány” (erre úgy került sor, hogy egy olyan kutya szagolta ki, ami “messziről megérzi a cigányszagot”). A novella elején az emberek a kutyát, végén pedig gyűlölködő gazdáját csapják agyon – ha valakinek a kezébe kerül, érdemes elolvasni, nagyon szép írás.

A másik gondolat, ami eszünkbe jutott, hogy talán nem minősül a múlt megszépítésének, ha kimondjuk: demokráciánkban sikerült a legbeszűkültebb időszakot elérnünk, amikor magára valamit is adó “jobboldali” elfogad mindent kritikai érzék nélkül: az EU-ellenes hazugságtömeget, az alapjogok sérelmeit, és a folyamatos múlthamisítást. És nem volt ez mindig így. Kezünkbe akadt egy könyv Nemeskürty Istvántól, aki talán maga sem sértődne meg, ha a FIDESZ udvari írójaként hivatkoznánk rá – talán jelenleg is kormányzati funkcióval (is) bír. A könyv a Meddig Várjunk? címet viseli, a Szabad tér kiadó adta ki 1996-ban, az írást 1994 végén zárták le. A szokásos klisék (például kommunisták és szocialisták mindenért való kárhoztatása, vagy Máraitól csupán a nemzeti vonal kiragadása és annak elhallgatása, hogy erős Európai Közösségben gondolkodott, stb.) mellett is figyelemreméltó, hogy a kötet viszonylag reális képet fest az 1526 utáni Magyarországról, mely gyakorlatilag Habsburg gyarmatként funkcionált. Érdekes módon ezelőtt 20 évvel még lehetett valaki szabadon gondolkozó hazafi – ha minden kommentárával természetesen nem is értünk egyet…

Álljon itt tehát egy részlet a kötetből:

Hans Castorp

Az ezer éves Magyarország valójában hatszáz éves

Az alábbiakban mellékelünk néhány történelmi térképet a jelenlegi Magyarország területéről. Unalmas perceikben a kedves olvasók nyugodtan keressék rajtuk a független Magyarország területeit.

1547 – Térkép a Habsburg Birodalomról röviddel a mohácsi vészt követő időkből. Észak-Magyarországot a Habsburgok 1541-től szerezték meg, Erdély státusza vitatott volt. Az osztrák udvar saját területének tartotta – de facto ugyanakkor Erdélyi fejedelemségként török függésben, ám mégis formálisan önálló államként létezett.

Európa a XVI. században 

1700 – Zölddel a Habsburg Birodalom

Szintén 1700 – Buda visszavételét követő állapot, zölddel a Habsburg Birodalom

1815 – A Habsburg Birodalom etnikai térképe, lilával a magyarlakta települések

Végül az 1910-es Teleki féle etnikai térkép megtalálható a Nagy-Magyarország mítosz, mint a magyar történelem legnagyobb hazugsága c. cikkünkben.

Dorianna Gray és Hans Castorp

Bibó Istvánt újraolvasva

Alább Bibó István egyik, jelesül Az európai egyensúlyról és békéről című, 1942.ben íródott befejezetlen, ám mára temetikájában ismét egyre aktuálisabb témájú munkájából közlünk részletet.  Az írás szorosan kapcsolódik Hans Castorp  A nagy-Magyarország mítosz, mint a magyar történelem legnagyobb hazugsága címmel fémjelzett cikkéhez. Kérjük az olvasót, körültekintően, az akkor viszonyokat szemelőtt tartva, és ismerve a jelen helyzetet gondolkodjon el a magyar problematika mibenlétéről.

Bibó István
A kelet-európai kis népek mizériái
/Részlet/

A távol álló nyugat-európai szemlélőt a kelet-európai kis nemzetek politikai viselkedése és fellépési módja rendszerint megbotránkoztatja, felingerli, vagy legalábbis bizonyos megütközéssel vagy csodálkozással tölti el. Botránykő számára a területi viták sokasága, e nemzetek nacionalizmusának szűk és agresszív volta, a decens politikai módszerek elhagyására való hajlandóság, az elegendő demokratikus szellem hiánya, a politikai irrealizmusra való hajlandóság, valamint hogy nem annyira teljesítményeikből, mint inkább jogcímeikből és igényeikből akarnak megélni, s végül az, hogy kölcsönösen utálják egymást, hogy állandóan szomszédaik és sorstársaik rovására akarnak előnyöket elérni, hogy az egyetemes Európa kérdésében végsőleg felelőtlenek, és politikai döntéseikben nem komoly gyökerű események vagy hosszú lejáratú, komoly politikai koncepciók, de még csak nem is saját jól felfogott érdekük, hanem elsősorban a szomszédaikkal való, főleg területi viták determinálják [őket].
Kétségtelenül nem egyezik a demokrácia szellemével olyan területek birtokához ragaszkodni és olyan területek birtokára törekedni, amely területek lakossága ezt az uralmat nem kívánja. Kétségtelenül nem európai dolog a területi állomány féltése vagy a területi követelések megvalósítása céljából olyan politikát folytatni, mely hozzájárulhat egész Európa, sőt az egész világ katasztrófájához. Kétségtelenül neurotikus dolog egy egész nemzeti közösség politikai életét és nemzetközi akcióit kizárólag egy bizonyos múltbeli vagy jelenlegi állapot, egy bizonyos jog vagy követelés igazolására beállítani s ezzel a közösségi élet minden lényeges megnyilatkozását a veszélyeztetett birtoklás félelmével vagy az elégtétel-keresés és igazságkeresés indulatával eltölteni.

MAGYARORSZÁG


1920 óta sok szó esett a Magyarországot ért területi igazságtalanságról, s e kérdésre vonatkozóan, mint sajnos Európa legtöbb politikai kérdésére, csupán két végletes és sematikus ostobaság volt közkézen: az egyik az, hogy a történeti Magyarország felosztása páratlan igazságtalanság volt, mely teljességgel indokolatlanul és érdemtelenül érte a magyar népet, a másik, ellentett előjelű ostobaság pedig az volt, hogy a trianoni határok alapjában igen jók és helyesek, s az egész irredenta és revizionista agitáció mögött végsőleg nincs más, mint a magyar földesuraknak a más nyelvű nemzetiségek területein fekvő nagy terjedelmű és feudális módon birtokolt birtokainak a visszaszerzése. Mind a két beállítás hallatlanul szűk és ostoba. Egyik oldalról semmi kétség, hogy a történeti Magyarországnak nyelvi keretek szerint bizonyos fokú megcsonkulása a kelet-európai politikai fejlődés vonalában elkerülhetetlen volt. Ezt a fentiekben már elégszer módunkban volt kifejteni. A másik oldalon viszont nyilvánvaló, hogy ezt az önmagában is igen súlyos operációt oktalan dolog azzal is súlyosbítani, hogy amikor a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontják széjjel, ugyanakkor ezt az etnikai elvet még a tetejébe Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértik. Ez rettenetes lélektani sokkal jár, és nem annyira a földesurakra terjed ki leginkább, mint arra a középrétegre, amely világszerte a nemzeti érzelmek tudatos hordozója.

Az a tény, hogy a történeti Magyarország felosztásával kapcsolatban az új Magyarország határait nem szilárd és világos elvi alapokon, hanem teljességgel ötletszerű, esetleges és hatalmi politikai alapokon vonták meg, megszerezte a magyaroknak azt a katasztrofális és félrevezető politikai tapasztalatot, hogy a történeti Magyarország felosztása nem valami szükségszerűség, hanem egészében valami esetleges és hatalmi tényezők által kiváltott szerencsétlenség, melyet a hatalmi tényezők megváltoztatásával és a szerencse jobbra fordultával éppen úgy vissza lehet csinálni. A magyarok húsz esztendőn keresztül etnikai sérelmeket és etnikai aspirációkat hangoztattak, minthogy valóban itt volt az a pont, ami a trianoni békeszerződést érthetetlenné és önmagával ellentmondóvá tette. Ugyanakkor azonban mégsem rajzolódott ki egy lehetséges és reális Magyarországnak a képe, hanem az aktuális és végsőleg el nem fogadható Magyarország maradt továbbra is szembeállítva az egykori, a nagy, a dicsőséges, a történelmi Magyarországgal, melynek vágyképét húsz éven keresztül tovább melengették. Adott pillanatban azután a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhette azt mondani, hogy a magyarok kevesebbel megelégszenek, mint a történeti Magyarország.

Az európai egyensúly megbillenésének következő neuralgikus pontja Magyarország pozíciója. Bemutattam már azt a megrázkódtatást, amit Kelet-Európában a három történeti állam összeomlása okozott. Ez a megrázkódtatás kétségtelenül Magyarországon volt a legnagyobb. Egyrészt azért, mert abban a fejlődésben, mely a történelmi határok helyébe az etnikai határokat léptette, Magyarországnak csak vesztenivalója volt, ellentétben Cseh- és Lengyelországgal, melyek ezen a réven ha vesztettek is sokat, nyertek is valamit. Másodszor azért, mert Magyarország felosztása az etnikai elvnek ellenkező irányba való teljes áthágásával történt meg, ami teljességgel belérögzítette a magyar politikai közvéleménybe azt a félrevezető elképzelést, hogy az etnikai elv végeredményben humbug, és a történeti keret visszaállítása lehetséges.
E tényezők együttes hatására állt elő az a helyzet, hogy Magyarország nemcsak a Nemzetek Szövetségének a politikájával, hanem egyúttal minden kelet-európai föderatív szervezkedéssel azzal a gyanakvással állott szemben, hogy mindezek az őt ért igazságtalanság állandósítását és reparálhatatlanná tételét vannak hivatva biztosítani. Sokat beszélnek arról, hogy mindez nem lett volna így, ha Magyarországon nem egy arisztokratikus-feudális kisebbség uralkodik, amely az irredenta és revizionizmus ügyét kizárólag azért tartja szőnyegen, hogy a belpolitikában elterelje a figyelmet a földreform és a demokratikus átalakulás szükségességéről, kifelé pedig az elvesztett területek visszaszerzésével együtt a földbirtokosoktól elvett nagybirtokokat is vissza tudja szerezni a saját osztályának. Átlagos középosztályi magyarok úgy reagáltak erre a beállításra, mint legszentebb érzelmeik sárba rántására, és rengeteg kárba veszett fáradságot pazarolnak el annak bebizonyítására, amit maguk sem hisznek egészen, hogy ti. Magyarország nem feudális ország. A kérdés ugrópontja azonban nem itt van, hanem abban, hogy a revizionizmust a feudalizmusból származtatni: filius ante patrem. A kelet-európai politikai hisztériának taglalása elegendőképpen bemutatta, hogyan hatnak vissza a nemzeti élet bizonytalansága, a területi státus nem végleges volta, a területi viták és a területi sérelmek az országok demokratikus fejlődésére. Nem a revizionizmus származik a feudalizmusból, hanem a feudalizmus a revizionizmusból. Nem abban az értelemben, mintha a revizionizmus feudális társadalmi erőket és tényezőket tudna létrehozni ott, ahol nincsenek. Ebben az értelemben a revizionizmus éppen úgy nem tud feudalizmust létrehozni, mint ahogy a feudalizmus sem tud revizionizmust létrehozni: mind a két jelenség teljesen más síkon fekszik. Az egyik egy politikai indulati komplexum, a másik egy társadalmi szerkezet; az összefüggésük abban áll, hogy a revizionizmus alkalmat és lehetőséget ad a feudális tényezők defenzívájára, a demokratikus vívmányok korlátozására és a demokratikus fejlődés megállítására – különösen olyan szerencsétlen szituációban, ahol a területi sérelem a történeti élmények síkján szorosan össze van kapcsolva az európai demokráciák győzelmével. Magyarországon az utolsó húsz esztendőben háromszor is lehetett ennek az összefüggésnek a közvetlen bizonyítékait megfigyelni, amelyek meglehetősen feledésbe mentek. Először 1919-ben, amikor Magyarországnak egy teljes lendülettel nekiinduló demokratikus kormánya volt, amely egyik napról a másikra omlott össze akkor, amikor nyilvánosságra kerültek a Magyarország megszállását szabályozó demarkációs vonalak. Kevesen tudják Nyugat-Európában, hogy a bolsevizmusnak ezután történt magyarországi uralomra jutása szorosan összefüggött azzal a reménnyel, hogy az akkor a nyugat-európai demokráciákkal harcban álló bolsevizmus alkalmat és lehetőséget fog adni a Magyarországot fenyegető területi státus megváltoztatására. A magyarországi kommunizmus ha nem is nacionalista jelszavakkal, de nacionalista indulatok által támogatva jutott uralomra, s első dolga volt néhány észak-magyarországi várost a csehektől visszafoglalni. A kontraszt kedvéért azt lehetne mondani, hogy a kommunizmus volt a revizionizmus szülőanyja. Természetesen ilyenről szó sincsen: a kommunizmus éppen úgy nem szülőanyja a revizionizmusnak, mint ahogy a feudalizmus sem az. Mindkét esetben a revizionizmus egyszerűen párhuzamos egy antidemokratikus tendencia érvényesülésével, és oka [is egyben]. Ugyanez a folyamat megismétlődött fél esztendővel később, amikor a kommunizmus bukása után Magyarországon egy ellenforradalmi kormány jutott uralomra, melyen belül azonban egyelőre egyensúlyban voltak a demokratikus köztársasági és konzervatív feudális elemek. Ez utóbbiak csaknem órára meghatározható pontossággal – elég a korabeli újságokat olvasni – akkor kerültek túlsúlyba, amikor a Magyarországot érintő végleges békefeltételeket nyilvánosságra hozták. Végül harmadszor is megismétlődött ez a folyamat: a harmincas évek közepén egy új, igen komoly irodalmi és politikai demokratikus mozgalom indult el Magyarországon, egy komoly európai és demokratikus nacionalizmus jegyében; ennek a mozgalomnak a sorai a harmincas évek végére teljességgel szétzüllöttek, és teljes zsákutcába jutottak egyszerűen azért, mert a területi revízió lehetőségei megjelentek a láthatáron, s egyszerre gyanússá tettek minden olyan konsziderációt, amely nem ezt tekintette Magyarország első számú problémájának.

A revizionizmus teljességgel sterillé és irreálissá tette a magyar politikát, ugyanakkor provokálta és kölcsönösen életben tartotta a kisantant nevű államképződményt, amelyet a francia politika nolens volens támogatott, mert hiszen logikusan támogatnia kellett a kelet-európai kis államok minden, valamennyire is [ellenállást] mutató csoportosulását. Ez az államcsoport azonban egyúttal a francia politika csődjét is jelentette, mert nem az összes kelet-európai kis államot egyaránt fenyegető életveszedelem ellen volt elsősorban irányozva, hanem egy másik kelete-urópai kis nép ellen, és a döntő pillanatban a német expanzióval szemben nem mutatott ellenállást. Csehország nem mutatott, mert helyzeténél fogva nem mutathatott, Románia nem mutatott, sok egyéb okból azért sem, mert nem Németországgal volt szomszédos, tehát nem osztozott teljes mértékben a Németországgal szomszédos kis nemzetek jogos félelmében, Jugoszlávia pedig csak abban a pillanatban mutatott ellenállást, amikor már saját maga is csaknem száz százalékig körül volt kerítve, addig azonban elfedte előle a német veszedelmet Ausztria ál-létezése, aminek folytán egy időben még bizonyos jugoszláv–német érdekközösség is mutatkozni látszott a tekintetben, hogy a Habsburgok restaurációja ne történjék meg.
Egy realistább magyar politika kétségtelenül különbséget tudott volna tenni fenntartható etnikai igények és fenn nem tartható történeti igények között. Ha ezt a különbségtételt teljes világossággal megteszi, akkor a kisantant államok ideges ingerültségi állapota is alacsonyabb fokon maradt volna, ha nem is siettek volna visszaadni a magyarlakta területeket; egy ilyen lehetőség mégis inkább a diszkusszió lehetőségén belül maradt volna, és megteremtette volna annak a pszichológiai előfeltételét, hogy a döntő pillanatban egy etnikai alapon való határmódosítás biztosítsa azt, hogy a belső erődvonal Magyarország belépésével összezárul. Így azonban a Németországgal szomszédos európai országok belső erődvonala, melynek keleten egy jugoszláv–magyar–lengyel kooperációnak kellett volna pillérül szolgálnia, ezen a helyen két ponton is végzetesen lyukas volt, és az egyik lyukat Magyarországnak hívták.

Dorianna Gray


A nagy-Magyarország mítosz mint a magyar történelem legnagyobb hazugsága

Magyarország helyzete az egész világ botrányává lett. Kétségtelenül nem egyezik a demokrácia szellemével olyan területek birtokához ragaszkodni és olyan területek birtokára törekedni, amely területek lakossága ezt az uralmat nem kívánja.

Kétségtelenül nem európai dolog a területi állomány féltése vagy a területi követelések megvalósítása céljából olyan politikát folytatni, amely hozzájárulhat Európa, de az egész világ katasztrófájához.

                                                                                                                              Bibó István

Manapság, ha körbenézünk, arra lehetünk figyelmesek, hogy a nagy-Magyarország mítosz újfent elemi erővel kezd teret hódítani a politikában és ezzel egyidejűleg az emberek fejében is. E mítoszt alapvetően feleslegesnek és kimondottan destruktívnak tartjuk. Problémáink vele a következőkben foglalhatóak össze.

Ne dőljünk be egy hazugságnak, legalább nézzünk utána a tényeknek

Az első kérdéskör, hogy nem reális. Ha Magyarország történelmét az ország önrendelkezése szempontjából megfigyeljük, azt láthatjuk, hogy 1526 és 1919 között igencsak kevés önálló államisággal rendelkezett, ráadásul az időtartam jelentős részében önálló szuvernitással egyáltalán nem rendelkezett. Kezdetben három részre szakadt, Erdély független volt, a nyugati területek a Habsburgokhoz tartoztak, és északon maradt csak a magyaroknak minimális területük. Ezt követően teljes egészében beolvadtunk a Habsburg birodalomba. Ezen (lényegét tekintve) az 1867-es kiegyezés sem változtatott. Ha alaposan elemezzük az 1867 évi XII. törvénycikket (szövege elérhető itt), láthatjuk: utóbbi az uralkodó országaként említi Magyarországot. Ez (a nagy magyar hazugsággal ellentétben) nem minősül a függetlenség kivívásának. Nem két független állam szövetsége volt e viszony – az uralkodó Magyarország jogait bármikor visszavehette volna. Gyakorlatilag autonómiát adott a magyaroknak, birodalma egy országának – és a legfontosabb területeket Bécs kezében tartotta. Fontos felhívni a figyelmet ráadásul arra a tényre, hogy a nagy-Magyarország térképek többsége ebből az időszakból, egészen pontosan az 1881 és 1919 közötti időszakból származnak – csak valamiért azt felejtik el közölni, hogy Magyarország ekkor nem volt független állam.

Igen ám, mondhatnánk, de mi a helyzet a mohácsi vész előtti időszakkal? Nos, a helyzetkép ekkor is hagy kívánnivalót maga után, hiszen a magyarok hódításaik során ugyan magukhoz csatolták Horvátországot, ám nyilvánvaló, hogy bármennyire is a mi fennhatóságunk alatt állt, erkölcstelen lenne azt állítani, valaha alkothatná egy önálló Magyarország területét. Hasonló a helyzet Szlavónia és a Bánát területével.

A másik nagy gond, hogy Erdély, illetve Észak-Magyarország területén már a trianoni békeszerződés alkalmával is többségben voltak a románok, illetve a szlovákok. Ezt a magyarok többsége a bevándorlással indokolja. Azt ugyanakkor elfelejtik, hogy bizony, ezeken a területeken mindig is éltek románok, illetve szlovákok (tótok). Már a magyarok honfoglalásakor is az itt élő szláv földműveseket sikerült leigázniuk.

Etnikai térkép 1910-ből. Pirossal a magyarlakta területek.

Ha a fentiekhez hozzávesszük azt, hogy a magyarok 1848-ban számunkra korántsem olyan egyértelműen támogatható és nemes küzdelmet folytattak elszakadásukért, ahelyett, hogy megpróbáltak volna egy multikulturális birodalomba beilleszkedni, ahogyan azt Széchenyi propagálta, egyértelműen látni: nem a betonfal jött nekik 1919-ben, hanem nekik sikerült lefejelni azt, méghozzá igen nagy sebességgel. Ehhez persze a történelem és a nagypolitika is kellett.

“Az a tény, hogy a történeti Magyarország felosztásával kapcsolatban az új Magyarország határait nem szilárd és világos elvi alapokon, hanem teljességgel ötletszerű, esetleges és hatalmi politikai alapokon vonták meg, megszerezte a magyaroknak azt a katasztrofális és félrevezető politikai tapasztalatot, hogy a történeti Magyarország felosztása nem valami szükségszerűség, hanem egészében valami esetleges és hatalmi tényezők által kiváltott szerencsétlenség, melyet a hatalmi tényezők megváltoztatásával és a szerencse jobbra fordultával éppen úgy vissza lehet csinálni.” (Bibó)

Felmerül a kérdés: mi lett volna igazságos? Hogy Bibó gondolataival éljünk: igenis be kell látni, igazságtalan lett volna, ha Erdély magyar kézbe kerül – ami azon tényen persze nem változtat, hogy célszerűbb lett volna önálló egységként léteznie tovább, hiszen sajátságos különállása a történelem során egyértelműen megmutatkozott. Ezen túlmenően ráadásul érdemes és elegánsabb lett volna az ott lakó népek kezébe adni a sorsukat, hogy hova kívánnak tartozni: bár jó eséllyel ez Erdély sorsán nem változtatott volna.

És még egy lényeges pont: a nagy-Magyarország matricák ragasztgatásával vajon mit szeretnének a tömegek a társadalomban elérni? Mi a cél? Visszavenni Erdélyt? Jó lenne az az országnak? Gazdaságilag hasznos lenne? És csakugyan, mit tennénk az ott lakókkal? Mi tennének a románokkal?

Ez egy zsákutca. A felesleges nacionalizmus helyett el kéne az anyaországnak fogadnia: nincsenek abszolút jogai semmilyen területre már.

Innentől kezdve pedig a cél a határon túli magyar közösségek jogainak és érdekeinek legteljesebb védelme kellene, hogy legyen. Ezt az érdeket pedig nem szinte ismeretlen és maximum középszerű náci írók újratemetésével lehet védelmezni, hanem úgy, hogy megpróbál Szlovákiával és Romániával a legjobb kapcsolatokat kialakítani azért, hogy velük együttműködve tudják felkarolni a magyarok ügyét. A határon túli magyarságnak ugyanis nem blőd gesztusokra, hanem valós támogatásra van szüksége a fennmaradásához: egyetemekre, alsóbb iskolákra, kulturális támogatásra, stb. Jól látható a legújabb romániai választási eredményeken is: olcsó populizmusból nem kérnek. A primitív nacionalizmusukkal pontosan azoknak ártanak a “vad kurucok”, akiket védeni szeretnének.

Ne értsük félre: az, hogy a szomszéd államokat régmúlt térképekkel fenyegetjük, nem mentesíti ezen államokat az elhibázott, nacionalista és antidemokratikus döntéseik miatt. Ilyen értelemben például a szlovák nyelvtörvény is egy zsákutca, és a mi állampolgársági “diktátumunkra” adott válaszok sem helyesek. De ez már egy másik történet része, melyet a határ túloldalán kellene egy honlapon publikálni.

Hans Castorp