Jóembert keresünk a Vígszínházban

Pénteki nap folyamán volt alkalmunk megnézni Bertolt Brecht Jóembert keresünk című darabját a Vígszínházban. Ritka jó kis darab, nagyszerű előadás, örömmel ajánljuk bárkinek.

joemberek1

Az előadást Michal Docekal, a prágai nemzeti színház ígazgatója rendezte és több cseh művész is részt vett a megvalósításában. Magát a darabot elő lehetett volna adni egészen konzervatív és kissé unalmas stílusban is, ám itt nem így történt: folyamatosan változtak a képek, nagyszerű hanghatások (háttérben animációk) jelentek meg, a betétdalok helyesek és odaillőek voltak, az egész benyomás egy nagyon érett és jól megtervezett, viszonylag absztrakt ám mégiscsak emészthető produkció hatását keltette. Emellett az oly’ sokszor tapasztalható szokásos ripacskodás is elmaradt, és a  színészi alakítások (pl. Eszenyi Enikő) is  jók voltak.

A történet a következő: ‘…három Isten érkezik egy nagy szegénységben élő városkába, azért, hogy próbára tegyék az emberek jóságát. A próba egyszerű: találniuk kell valakit, aki szállást ad nekik. Az isteneknek azonban csalódniuk kell, mert hosszú útjuk során senki sem akad, aki befogadná a három idegent. Csak egy pénztelen utcalány látja őket szívesen: Sen Te, akit a jótéteményért megajándékoznak, mert abban bíznak, Sen Te példája bebizonyítja majd, hogy jó emberek is élhetnek emberhez méltó életet a Földön. Az ajándék segít Sen Tének talpra állni, de közben az istenek kísérletének alanyává is teszi: kérdés, hogy képes lesz-e jó maradni egy olyan világban, ahol hatalmas a szegénység, és mindenki csak a saját, önző érdekeit tartja szem előtt, vagy tigrissé kell válnia, hogy megvédje magát.”(idézet a Vígszínház tájékoztatójából)

Még egyszer ki kell, hogy jelentsük: a darab megtekintése “nem fáj”, jó, okos és szép munka, gratulálunk a színháznak és a művészeknek hozzá.

Hans Castorp

Duna Művészegyüttes: Gyöngyszólam

A közelmúltban abban a furcsa és egyben igencsak kínos élményben volt részem, hogy (a tudatos fogyasztó eszményképét porig rombolva) jegyet kívántam venni egy kortárs táncelőadásra (ez eddig még nem furcsa, se nem kínos). Amolyan igazi kocavadászként, aki különösebben nem ismeri ezt a szcénát, valami “jó kis sötét” előadást kerestem, mindenhol kavargó testekkel és furcsa fényekkel, egy órán keresztül furcsa zajokkal és misztikus zenével. Csakhogy a jegyvásárlást az interneten hajtottam végre, pokolian fáradtan, miközben a számítógép is rakoncátrankodott, a Trafóban semmit sem találtam, ráadásul egy nyeretlen tízéves fecsegő-tipegő (az unokahúgom) folytonosan elterelte a figyelmemet az épp aktuális problémákkal és kérdésekkel. Ennek megfelelően igencsak komikus módon elnéztem a tartalmat és sikerült egy kortárs-néptánc keverék előadásra jegyet vásárolni a Nemzeti Táncszínházba. Sőt, hogy pontosítsak, inkább egy néptánc-kortárs előadásra, vagy még pontosabban egy nyomokban kortárs elemeket is tartalmazó néptánc előadásra. Nos, ez után a blamázs után nem kicsit aggódva mentem el az előadásra. Egyrészt alapvetően a néptáncnak nem vagyok nagy rajongója, másrészt a csizmacsapkodás és hangoskodó-erőltetett sírva vigadás sem az én kenyerem, ennél azért lefojtottabb személyiség vagyok (hála az égnek) – hogy az íííííííííídösanyáááám nesíííííírasson-ról ne is beszéljek.

Tulajdonképpen a darab leírása fogott meg, ezt írták: “A Gyöngyszólam című előadásban a három női koreográfus-rendező egyéni darabja és sajátos alkotói látásmódja különleges egységet alkot. Furik Rita a tükör, a maszk, az önmagunkkal való szembenézés témáit járja körül. Horváth Zsófia koreográfiájában a gyermekek által megszemélyesített képzeletvilág és a táncosok által képviselt valós világ síkja találkozik. Kocsis Enikő pedig a női lét azon időszakát igyekszik megragadni, amikor a nőiség a legerősebb, vagyis amikor a lány nővé érik”.

Ahogyan szerencsére tapasztalnom kellett, az előadás nem “fájt”, általában nem volt kínos érzésem, vagy csak viszonylag ritkán, ami azt mutatja, hogy jól összerakott produkcióról van szó. A képek pedig különösen szépek voltak, ilyenek:

Ahogyan olvastam is, három koreográfus darabjairól volt szó: ennek megfelelően az előadás is három darabból állt.  Az első a hagyományos néptáncbetéteket kevert valami elvontabb, modernebb stílussal. Nekem a második tetszett a legjobban, amiben hejehuja egyáltalán nem volt, inkább valami furcsa csilingelés. A harmadik pedig autentikusabb volt – inkább a klasszikus néptáncra vajazó elemekkel, hegedűvel-zenekarral, stb. Utóbbi darab nekem kevésbé tetszett, de ez nem az előadók, hanem a kiindulási pontom miatt van – egyébiránt jól lett összerakva az is, csak nekem nem mond ugye sokat.

Szoktunk beszélgetni arról, vajon a népi, népies és népieskedő művészeti és álművészeti alkotások esetén hol húzódik meg az értékes, értékelhető, vagy aki a stílust nem szereti, annak is tolerálható határa. Nos, azt gondolom, ennek az előadás messzemenőkig eleget tett: a hölgynek, aki helyenként énekelt, ritka szép hangja volt, amikor nem zenekar szolgáltatta a zenét, a háttérzenében értékeltem bizonyos motívumok csak átsuhanó felbukkanását, jó volt a világítás is, és tetszett a helyszín is (az udvaron voltunk).

Ami picit zavaró lehet, ha egy külföldi vesz jegyet az előadásra, hogy sok a magyar ének: ha valaki nem érti, nem biztos, hogy annyit mond neki, ami furcsa, hiszen elvileg egy táncelőadásra vett jegyet, nem pedig egy koncertre. Sőt, ha külföldi lennék és nem tudnék magyarul, lehet pont azért vennék jegyet egy hasonló előadásra, mert így elkerülöm a másfél órás unalmat, amit egy furcsán mekegő nyelven előadott előadás jelenthet. Különösen igaz lehet ez, hiszen a várban van a színház, a Sándor palota mellett, a turistanegyed kellős közepén.

Összességében nézve tehát egy érdekes előadás volt, tetszett, az utolsó részénél kissé kikapcsolt az agyunk, de ez már legyen a mi gondunk. Bármikor vállalható, rendben van.

Hans Castorp

Moszkva tér – Kiállítás a Mai Manó Házban

 

Móricz Simon
MOSZKVA TÉR 2004-2005

Megtekinthetõ: 2012. június 29. – augusztus 5.
minden hétköznap 14-19 óra között,
hétvégén 11-19 óra között.

“A 90-es évek közepén ismerkedtem meg a Moszkva térrel, azóta úgy érzem, szinte semmi sem változott, az idő itt megállt.
Aki keresztülmegy rajta, láthatja, hogy mekkora az ellentét a tér és környezete között. Az utóbbi évtizedben átalakult és korszerűbb lett a Fény utcai piac, új és modern bevásárlóközpont épült a Széna téren, egyre több lakóház homlokzata kapja vissza régi pompáját a környező utcákban. Ezzel szemben a tér évtizedek óta változatlan: egy rideg, szélfútta, barátságtalan közlekedési csomópont.
Buda középső részének kapuja város a városban, de a szűkebb értelemben vett Moszkva teret az itt megforduló emberek többsége két célból veszi igénybe: hogy átszálljon, és hogy találkozzon. Naponta százezernyi ember tör magának utat a tömegben, reggel az álmosságtól, délután a fáradtságtól kábán. Nem látva-hallva mást, csak durvaságot, rohanást, üzletelést, közönyt, nyomorúságot, lármát, többségük számára pedig nem más ez a tér, mint egy villamoskocsikkal megtűzdelt rettenetes embermassza, egy csúnya anyajegy a város arcán.
Ezen a helyen leginkább a káosz az úr, melyet teljessé tesznek a térrel szinte együtt élők, hiszen itt működik a Főváros egyetlen régmúltú, nagyhagyományú emberpiaca. Hajnaltól reggelig munkások lepik el a metrókijárattal szembeni részt, reggeltől pedig kiegészítik őket a feketén árusítók, a hajléktalanok, az aprót kérők, a tarhálók.
Vajon lehet-e valaha is rendezett, harmonikus világ errefelé, s ugyanekkor megőrizhető-e az, ami érték, a tervezett átépítés után?
7706 budapesti közterület egyikének neve most már Széll Kálmán tér, de sokaknak még mindig Moszkva tér.

Egy tér Budapesten.”

Móricz Simon

Bővebb info a kiállításról elérhető itt.

A lovasszínház margójára…….

Az autentikus népi kultúra amit Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtött kétségkívül érték (függetlenül attól szeretjük e vagy nem) De az a díszparasztság, melyet ezzel a lovasszínházzal igyekeznek népszerűsíteni és ferde nemzeti tudatot ébreszteni paraszt dolog. Alapvetően ez egy ideologikus konstrukció, egy hamis operettvilágot igyekszik ránk erőltetni, szegény Kálmán Imre mit szólna ehhez…..

A falu végén a réten felállított kihelyezett kormányülések a plébánossal és a polgármesterrel két oldalt, a testvérek és magyarok vagyunk életérzés, a bölcs vezetőink vannak és a többi nem félig mulatságos, és már már nem is meglepő dolog..most már csak szánalmas….

ADY Endre kritikája a A PIROS BUGYELLÁRIS című népszínműről

A népszínmű abban az alakjában, melyben azt a nagy népszínműírók tették kedveltté, napjainkban már élvezhetetlen. Ezt az állítást nem cáfolja meg a mi közönségünk egy nagy része, melynél kifejlett műízlésről szó nem lehet. Az intelligens közönség állásfoglalása erre nézve a legfőbb bizonyíték. Várta a népszínműnek átidomítását, várta annak az új iránynakérvényesülését, mely a színpadi művek minden fajára hatást gyakorolt – a népszínművet kivéve. Ez az átalakulás nem történt meg. Géczy darabjaiban látszik a jó szándék, de erő híján kevés az eredmény. Ne legyen a népszínműíró kiváltságos poéta, s ne legyen a színpadra vitt paraszt egy daloló mesealak, akkor nem lesz okunk panaszkodni a közönség megváltozott ízléséről. Igazságot, életet a népszínműbe, mert a színpad nem cirkusz-porond, s a századvég embere nem kardnyelésen bámuló atyafi. 

Debreczeni Hírlap 1899. január 9. (a. e.)

Dorianna Gray

Márai Sándor, az értékelvű kozmopolita

A közelmúltban kezünkbe akadt egy Márai Sándor kötet, az Európa elrablása (egyben a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írásával, kiadta a Helikon, 2008). A kötet annyira inspiráló, hogy kigyűjtöttünk néhány idézetet bizonyos témakörökhöz kapcsolódóan, melyek  jelenleg, a két írás 1942-es, illetve 1946-os megjelenését követően 60-70 év elteltével is ugyanannyira aktuálisak, mint korábban bármikor.

Európa újjáépítéséről a második világháború után

Ratto d’Europa? Elrabolták, igazán? Kik és mit?… Mindenekelőtt a hivatástudatot; azt a tudatos vagy ösztönös zsigeri meggyőződést, hitbuzgalmi lelkiállapotot, hogy Európának, tehát e földrész lakóinak valamilyen küldetésféle megbízatásuk és szerepük van a világban, s ezt a megbízatást az európai sorstól kapták örökségbe… Valamit elraboltak Európából a vad erők, melyek acélseprőkkel sepertek végig városok és csataterek felett. Az emberek élnek, mert élni organikus lehetőség, Európában is. De az élet ihlet nélkül nem szerep, csak enyészet…”

 „Európa nagy áramforrása és áramtelepe mindig az itt élő történelmi népek öntudatos, egymás mellett és egymás ellen folytatott versenyének különböző szintjeiből táplálkozik majd…De két világháború… megtanította az európai népek vezető csoportjait arra az egyszerű igazságra, hogy… Európa nemzeti határai nem lehetnek többé egyértelműek az eddig ismert és védett gazdasági vámhatárokkal… A háború után az árucsere eddig nem ismert méretű körforgását kell megteremteni, ha nem akarjuk, hogy az európai termelés és az itt élő tömegek anarchikus gazdasági állapotok áldozatai legyenek. A gazdasági határokat tágítani kell, ameddig csak lehet… Még mindig elviselhetőbb Európa népeinek összessége szempontjából, ha egy textilgyár tönkremegy Sopronban, vagy egy osztrák vasgyár kénytelen fuzionálni egy svéd acélteleppel, mint Európa pusztulása, mely menthetetlenül bekövetkezik, ha a védvámok mai rendszerét fenntartják… A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másként látni, mint vámhatárok nélküli, közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit. Ma talán még valószínűtlennek tetszik, de néhány esztendő múltán egyáltalán nem lesz valószínűtlen a föltevés, hogy a mai gazdasági érdekektől és világnézeti szempontoktól tragikusan részletekre szaggatott Európa helyén fölépül egy másik, ahol minden európai nemzet polgára akadály nélkül utazhat, s az útlevél zsebében jogot ad, hogy vízum nélkül lépje át az európai országok határait, Oslóban ugyanazzal a pénzzel fizessen, mint Nápolyban, s a norvég halász áruját egyenesen és külön engedély nélkül feladhassa a bolgár nagykereskedő címére”….

Ugyanakkor “aki nem vesz részt megfelelő értékű és minőségű munkával a javak termelésében, nem igényelhet a maga száméra éppen olyan részesedést, mint azok, kiknek képessége és munkaminősége a termelést tökéletesíti és a termelt javak bőségét fokozza.” Viszont, aki „jobban és tehetségesebben termel, természetesen nagyobb mértékben részesül a termelés hasznában, de nem nézheti többé a birtokos közönyével a tömegek sorsát.”

Végül, „ha a Nyugat felelős vezetői egy napon félreérthetetlenül kimondanék, hogy a nyugati demokrácia nem azonosítja magát semmilyen formájú nácizmussal, könnyebb lenne elkezdeni a nevelést a demokráciára”.

A magyar nemzet helyzetéről Európában

„A magyar nemzet az elmúlt száz esztendőben minden háborús vállalkozását elvesztette, de nem észlelhette senki, hogy a nemzet a vereségek sorozatából valamilyen erkölcsi tanulságot vont le. A siker nem boldogít, de a sikertelenségből mindenki csak makacsabb, konokabb és ridegebb lesz.”

 „Most a vér ömlik. Egy napon ömleni kezd a tinta, s az emberiség egésze felveti a háború felelősségének kérdését… Mert ezt a kérdést, az emberiség legnagyobb tömegszerencsétlensége által felidézett igen nagy erővel szólaltatja meg az emberi lelkiismeret… Azért, ami történt, a szó erkölcsi értelmében mindenki felelős, aki ebben a korban élt. Az előre nem látó szűkkeblűség éppen úgy felelős, mint a támadó indulat, a katona éppen úgy, mint a polgár, a forradalmár éppen úgy, mint a bankár, a névtelen és „megtévesztett” tömeg éppen úgy, mint szellemi és politikai vezetői.”

„Soha nem szerettem bűneim” – írta Gogol. Ez álláspont. De a magyar társadalom nem mondhatja ezt: szerette bűneit, és bűntudat nélkül gondol ma is azokra. Ebből nem gyógyítja ki más, csak a műveltség nagy nevelő kísértete.”

 Az ország „meggyújtotta a gyufát, mikor a környező államok lángban álltak”, ám ez nem egyéni, hanem inkább az európai államokkal együtt a kollektív felelősségét alapozza meg.

Az értékekről

Értékek tekintetében „a magyarság legmélyebb öntudatával hiszi és vallja ma is, hogy a keresztény kultúra egyértelmű az európai műveltséggel és hivatásérzéssel”.

„A humanista ma gúnynév Európában. Nem kell sok idő hozzá, hogy a tömeg, mely eszméi hajtóerejétől megfosztott, letűnt liberalizmus és új társadalomszervező kísérlet a kollektivizmus között kényszerül új életformákat keresni, ha emberi igényekkel akar tovább létezni az occidentális kultúrterületeken, kénytelen visszahívni a tantermekbe és a közélet lobogóira ezt a ma oly bátran és harsányan megvetett nevelőt.”

„Vizsgáljuk meg pontosan és részlehajlás nélkül, mi az, ami az elmúlt években a hazai középosztály ízlését valóban megnyerte… nemzeties vagy valláserkölcsi mezbe öltözött igénytelenségek burjánzását láthatjuk az egyik oldalon, s a másik parton a meztelen üzleti érdekek által megteremtett és feltálalt közhelyirodalmat vagy tetszetős, de a művészet igazi igénye és erkölcse nélkül írott, rendezett, színpadra, vászonra alkalmatlan ponyvát… Fokozottan ügyelhetne szellemi bírálat arra, hogy „magyar”-nak csak azt ismerje el, amit igazán szellemi igény és művészi tehetség alkotott, nem pedig a gatyába vagy árvalányhajas jelmezbe bújtatott kispolgári giccset…

„A legveszedelmesebb jelszó, melyet a magyarság fülébe húzhatott volna egy olcsó sikerekre számító nemzetszemlélet, az extra Hungariam non est vita (Magyarországon kívül nincs élet – a szerző) jelszava. Semmi sem olyan behízelgő, mint ez a nagyon egyszerű változatokkal, szívet megejtő modulációkkal, sajtóban, irodalomban, színpadon és mozgóképen könnyen lejátszható dallamos tétel, mely elhiteti egy nemzettel, hogy sajátságai, minősége, intézményei, társadalmi berendezkedése, közszelleme, igen, még ételei, ruhái, táncai dalai is valamilyen egyedülvaló, semmiféle más teljesítményhez, berendezkedéshez, sajátsághoz nem hasonlítható, felülmúlhatatlan értéket jelentenek az egész emberiség számára. Az új magyar pedagógia egyik legfontosabb feladata, hogy a nemzet közszellemét felszabadítsa e cigányprímás bűvöletből, ebből az elérzékenyült önimádatból, amely sajnálatosan áthatotta az elmúlt évtizedekben a magyar öntudatot… Nem élhet egy nép valamilyen don Quijote-szerű önbűvöletében, mert a valóság tragikusan megtanítja arra, hogy a romantikus szerep minden világi vállalkozása alkalmával a tények és erőviszonyok kegyetlen ellenállásába ütközik. Csaknem oly káros és vészes, mai szóval: destruáló ez a fakírszerű önelragadtatás és önigézet, mint az a másik nyegle és üzleties nemzetközi szemlélet, mely pökhendien tagadja egy nemzet hagyományaiból táplálkozó öntudatának jogosultságát, egyéni képességeit és sajátságait.”

„A gyakorlatban azt látjuk, hogy a nemzeti hiúságnak hízelgő szellemi ipari érdekeltjei azonnal a nemzetköziség, a dekadencia, átkos kozmopolitizmus és más, ez untig ismert és ismételt szólamokból következő, még sokkal súlyosabb és körmönfontabb vádaskodással illetik mindazokat, akik a nemzetet e két magatartás végleteinek veszélyeire emlékeztetik, s önismeretre, sallangos és üzleties nemzetieskedés elutasítására s a nyegle és meddő álintellektualizmus minden nemzeti értéket tagadó szemléletének elhárítására bíztatják.”

“A magyarnak olyan arányérzéke van, mint kevés népnek Európában”, ugyanis „magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és hivatás”. .A cél, hogy „honfitársaink kifejtsék a nemzeti közösség legjobb tulajdonságait, minőséget tudjanak nyújtani azon a piacon, melynek végső gazdasági határa… az egész emberi világ.”

„Vad és keserű világ ez az itthoni. Ez a főzet, svábból, zsidóból, szlávból, milyen keserű főzet! De ereje van, valóságos íze! Aki egyszer belekanalazott, minden más kosztot diétásnak érez!”

A tolerancia szerepéről

„A népiskolák termeiben… nem ártana az emberi együttélés legfontosabb minőségi feltételének, a tapintatnak is szentelni néhány órát: a tömegek vertikális betörése a műveltségbe feljogosítja a nevelőt arra, hogy a tapintat kérdését, mint az emberi együttélés egyik legfontosabb feltételét, legalább olyan népoktatási anyagnak tekintse, mint a földrajzot vagy a tornát.”

Hans Castorp