Orval: Tiszta egy sár

Reklámok

“Összeszorított combokat feszeget átizzadt szerelemmel” – Radnóti Miklóst perbe fogják az Újmódi pásztorok énekéért”

Forrás: http://cspg.nolblog.hu/archives/2012/05/24/Osszeszoritott_combokat_feszeget_atizzadt_szerelemmel_-_Radnoti_Miklost_perbe_fogjak_az_Ujmodi_paszt/

Tajtékos égen ring a hold, csodálkozom, hogy élek. / Szorgos halál kutatja ezt a kort, s akikre lel, mind olyan fehérek” – írta Radnóti Miklós, aki a Horthy-rendszerben nem taníthatott, ellenben a munkaszolgálaton odaveszett, s tömegsírban végezte. A magyar történelem legjobb szövegíróinak egyike, aki iszonyú súlyával máig ránehezedik a hazai költészetre, még ha a NER értéktőzsdéjén legfeljebb egy Helyi Témába csomagolt kiló marhaszegyet kapnánk is érte.

Csunderlik Péter-Pető Péter

„Gyökér karján féreg alszik, gyökér lábán féreg ül, a világ megférgesül.” Ezt nem a kócos Robert Smith írta, hanem egy nála is jobb szövegíró, a magyar irodalom legjobban fésült írója, Radnóti Miklós, aki okkal lehetett emo Lager Heidenauban, Zagubicza fölött a hegyekben, míg „Bulgáriából vastag, vad ágyúszó gurul” és „fölöttünk fú a förtelmes halál”, hogy felvillantsuk a Razglednicáknem éppen L’Oreal-reklámos képeit, amelyeket ma is csorgó nyállal nézne néhány zavart fejű náci.

Radnóti, aki „tisztán élt, mint a széljárta havasok lakói” és „oly keményen is, mint a sok sebtől vérző nagy farkasok”, hogy a Járkálj csak, halálraítéltből citáljunk, s mindig tartó hajánál már csak a versei maradóbbak, noha a harmincas évek végétől állandóan „hánytató idegességben” alkotott, mert nála nem csak póz volt a halálraítéltség: minden leírt szava mögött fedezet van. Éppen ezért odáig jutott el költészetében, mint azelőtt senki. Mélység és technika, mint a legnagyobb mestereknél: ezt harminc éves korára elérte Radnóti. Világháború, két-három zsidótörvény és munkaszolgálatok akcelerálták a költői érést. Hajlunk arra, hogy inkább kihagyta volna.

Gyökér vagyok magam is most

Az 1940-1944 közötti verseit közlő posztumusz gyűjteménye, benne az abdai tömegsírból előkerült versekkel, mint például a Gyökérrel, az 1946-osTajtékos ég a magyar irodalom talán legerősebb kötete („Tajtékos égen ring a hold, csodálkozom, hogy élek. / Szorgos halál kutatja ezt a kort, s akikre lel, mind olyan fehérek.”), ami súlyával azóta nehezedik a magyar költészetre, még ha a NER értéktőzsdéjén legfeljebb egy Helyi Témába csomagolt kiló marhaszegyet kapnánk érte.

Mert utolsó verseinél többet nem lehet mondani, gyakorolhatunk tízezer évig, Radnóti akkor is jobban ír. Persze, vannak, akik szerint lehet ezt még csiszolni, mint Melocco Miklós, aki, mikor megszoborta a maga emlékművét, idézett rá a Nem tudhatomból, de a „csecsszopókat” „csecsemőkre” cserélte, merthogy az finomabb, jobb. Hogy volt ennek a versnek egy költője, az nem számít, miként a magyar forgalmazók is kedvükre írogatják át a filmek címeit. De hát aktuálisan olyan időket élünk, amelyekben Ady vagy József Attila is kapna egy retorikai kokit Budai Gyulától, ha okoskodna, mert  mit keresnek a tankönyvekben.

Amúgy a Nem tudhatomat, ami olyan a hazafias lírában, mint Fábri Zoltánnak Az ötödik pecsétje a magyar filmben, már két munkaszolgálaton túl írta a viharkabátos, fekete-fehér fényképein szemét rendre földre szegező Radnóti, aki nem bocskaiban öblögetett a hazafiassággal, nem gargalizált a magyarok istenével, hanem inkább ilyen nemtudhatomokat írt. És hiába volt tanári oklevele, ez az ember nem taníthatott középiskolában, már a munkaszolgálatos idők előtt sem, ugyanis még szegedi egyetemistaként perbe fogták vallásgyalázásért és szeméremsértésért második kötete, az 1931-es Újmódi pásztorok éneke miatt. Ismétlés azok kedvéért, akik kimentek közben pattogatott kukoricáért: Radnótira nem tartott igényt Horthy kormányzó oktatási rendszere.

Küld néki jó ízeket, édes, égi ízeket

A vékony, sovány, keskeny és beesett arcú, de huszonévesen még sokszor háborgó Radnóti már túl volt első verseskötetén, a „naptestű szüzeket, pásztorokat és nyájakat” megidéző  1930-as Pogány köszöntőn, ami alatt azért senki ne Jim Morrison farokelővevős bacchanáliáira gondoljon, néhány kisebb folyóirat és kultúrblog kipörgetésén, amikor 1930 őszén megérkezett a Szegedi Egyetemre. A numerus clausus miatt ugyanis nem volt helye Pesten, és ezt nem a poén kedvéért lőtte a Tumblren, hanem ez az igazság.

Ekkor még messze nem volt az a nagy költő. Szerb Antal, akit munkaszolgálatosként szintén lelőttek, még évek múlva is azt írta, hogy a bukolikus stílusgyakorlatokat az avantgárddal keverő fiatal Radnótit még „itt-ott olyan rekedtség fogja el, mint a kamaszt, aki cigarettázik”, hozzátéve, hogy „bizonyára ki fogja nőni”. Kinőtte. Később már azt írta Szerb, sosem látott még ekkora költői fejlődést. (Szerbről pedig azért annyit lábjegyzetben, hogy Pendragon legendája olyasféle öniróniáról tanúskodik, amelyből ha csöpögtetne az országnak egy keveset, akkor esetleg nem azon ciccegnénk, hogy ki a fasz az IMF.)

Szegedi beiratkozáskor Radnóti azzal keltett feltűnést: ahelyett, hogy első kérdése az lett volna, hol lehet belépni a HÖK-be, inkább öntudatosan osztogatni kezdte a komolyabb arcoknak a Pogány köszöntőt, majd nem sokkal később alapító tagja lett a népi reformer Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, ahol a szociális juttatások elkaszinózása helyett előadásokat, népfelvilágosító falujárásokat szerveztek.

Itt ismerkedett össze Ortutay Gyula néprajzossal, későbbi kultuszminiszterrel, Erdei Ferenc szociológussal, későbbi belügyminiszterrel, Hont Ferenccel, a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik elindítójával és Bibó Istvánnal is, aki szintén a szegedi fiatalokhoz tartozott. Elég erős balos társaság, nem az a tempó, amelyben nokiás dobozokkal szambázó Hagyók hazudnak esélyegyenlőséget a dél-pesti kultúrházakban.

Nem csoda, hogy velük együtt Radnótit is figyelni kezdték az esőverte autóban fánkot és Szamos marcipánt csócsáló horthysta titkosrendőrök és nála kevésbé tehetséges egyetemisták jelentették róla: „Gyakran fordul meg destruktív körökben”, „többször megfordult kommunistagyanús egyének társaságában”, „vasárnaponként parasztok közé jár”. Mise helyett, nyilván.

Kapaszkodjunk meg, a jelentésekben a magyar-francia szakos költőt „társadalomra veszélyes elemként” emlegették. Veszélyes, mint a peremalatti baktériumok. Mert a zseni veszélyes. Jó örökre megtanulni, és akkor nem lepődünk meg, ha Esterházykat meg Faludykat húznak deresre az Álmos véréből szívószállal táplálkozó ősmagyar sámánok.

És ekkor jelent meg 1931 márciusában második kötete, az Újmódi pásztorok éneke.

Újmódi? Az mindig gyanús.

Pirul a naptól már az őszi bogyó

A Budapesti Királyi Ügyészség 1931. április 11-én elrendelte az Újmódi pásztorok éneke összes, mind a 440 példányának elkobzását és házkutatást rendelt Radnóti Glatter Miklósnál. A homlokráncoló gyanú szerint a kötet Táj szeretőkkelTápé, öreg esteTavaszi versKeseredő;Elégia egy csavargó haláláraKis kácsa fürdik, valamint az Arckép és aPirul a naptól már az őszi bogyó című verseivel, „különösen azoknak vörös irónnal megjelölt részeivel” a költő szemérem elleni vétséget és sajtó útján elkövetett vallás elleni kihágást követett el.

Ilyenekkel, minthogy „jótőgyű szűz angyalokkal viaskodik most az égi kazlak tövén átizzadt szerelemmel”, „a lány sivít karmolva, teste tavaszi forradalmán, mint megbúbozott madár”, meg hogy „fürdik a nagy lány (…) csattogva mossa magát; már tudom, utána száradni kifekszik a napra és engem kíván ő csörgő fogakkal két énekes combja közé!” Biztos felállt az ügyészségnek, azért kellett nekik az összes példány, aztán nyereményként osztogatták a hajógyárin rendezett, rumáztatta karácsonyi bulik tombolasorsolásán.

De igazán az verte ki a kecskeszakállas uraknál, hogy arcképében a költő olyan Krisztushoz hasonlította magát, aki bejön a csajoknak: „Huszonkét éves vagyok. Így nézhetett ki ősszel Krisztus is ennyi idősen; még nem volt szakálla, szőke volt és lányok álmodta vele éjjelenként!” Hörr! Ezek még nem azok az idők voltak, amikor Madonna néger Krisztussal csókolózhat az MTV-n, és faszt verhetnek a TV2 feleségkeresőjében.

Egy héttel később, április 18-án szegedi detektívek hallgatták ki Széchenyi utcai albérletében az egyetemista, alsógatyás Radnótit és foglalták le a szeméremsértő, vallásgyalázó verseskötet költőnél lévő példányait, ahogy régen határőrök vették el a nejlonba csomagolt ÖKM-eket.

Másnap, április 19-én a legjobban informált médium, a Szegedi Napló Elkobozta a rendőrség egy szegedi „progresszív” költő trágár és erkölcstelen verseskötetét címmel tudósított. Igazán hozzátehették volna még, hogy sátánizmus és tiniszex. A helyi rekordklikkre pályázó írás szerint: „A detektívek körülbelül ötven kötetet találtak a lakásán az elkobzásra ítélt verseskötetekből. A könyveket összecsomagolták, és beszállították a rendőrségre, szerzőjük ellen pedig büntetőeljárás indul. A kötet valami egészen zavaros és értelmetlen – a szerző meghatározása szerint >>progresszív<< verseket tartalmaz. De nem az értelmetlenség és a kacagtató sületlenségek ellen volt kifogása a vizsgálóbírónak, hanem azok miatt az erkölcstelen, trágár és jóízlést sértő alkotások miatt koboztatta el a könyvet, amelyektől hemzseg. A kötetet, mint a címlapról megállapítható, a Fiatal Magyarország névvel rendelkező, ismeretlen célú és működésű irodalmi egyesülés adta ki.”

Progresszív, hát persze, mert Radnóti nagy kedvence Apollinaire volt, nem a korabeli kortárs líra Micimackója, Mécs László (Nem is értjük, e papköltőt miért nem követelik a Nemzeti Alaptantervbe!), az „ismeretlen célú” pedig különösen szórakoztató: ha valamiről azt olvassuk, hogy ismeretlen célú, egyben biztos lehetünk: nyilvánvaló, hogy itt nem a magyar érdekek kiszolgálásáról van szó. Kár, hogy Barbie babát nem kaptak kezükbe a döntéshozók, mert arról is elolvastuk volna az értékelést. (Jobbra A megsebzett galamb és a szökőkút Radnóti fordításában.)

Új könyvem tegnap elkobozták

A „mint a bika” Radnóti a házkutatás másnapján Budapestre utazott, és a vonaton versben írta meg a történteket, tele indulattal, ez utóbb aFérfinapló-ciklusba került be, 1931. április 19. címen:

„Új könyvemet tegnap elkobozták,

Most egyedül ülök, ujjaim

Átfonván bokám körül, piros

Pillét ástam ma babonásan

A küszöb alá és lassan elalszom!

(…)

Majd fölébredek én is! Kedvesem arany

Varkocsán sikongat a napfény,

Lóbálva nő föl árnyam az égig és

Huszonkét szemtelen évem az éjjel

Bevacsorázik három csillagot!”

Bevacsorázik három csillagot! Ez pogány fenyegetés. Ha tudta volna, hogy végül lelövik, mint egy kutyát, miután megásatták vele a saját sírját, már ha nem csak egy szívlapáttal ütik agyon. A Magyar Hírlap azonban, ahova Radnóti öntudatos versét szánta, nem merte közölni, a felelős szerkesztő megtiltotta, mivel „nem hozhatunk újabb bajt Radnótira” és persze „nem csinálhatunk bajt a lapnak sem”. Néhány év múlva már Faludy is a Magyar Hírlapnál melózott, aki napi ügyeletesként mindig a legbalhésabb blogokat lőtte ki címlapra, ő biztos lehozta volna Radnóti versét, aki azonban a szerkesztői intéstől belátta: visszavágásával, amit amúgy sem értettek volna, csak elmélyíti helyzetét. És ha elítélik, kicsapják az egyetemről, mint egy évtizede József Attilát a Tiszta szívvelért, ami azért szintén nem VV Zsófi Rágógumija.

Június 8-án emeltek vádat, de a tárgyalás időpontját nem tűzték ki. A nyári szünetben Radnóti Párizsba utazott, életében először. Itt két nagy hatás érte: az egyik az afrikai kultúrát prezentáló Gyarmatügyi Kiállítás volt, ez ihlette, hogy megírja az önálló kötetként is megjelenő Ének a négerről, aki a városba mentet, és hogy később lefordítson egy kötetnyi afrikai mesét is a náci idők kellős közepén, a másik, hogy csókolózó szerelmespárokat láthatott az utcán. Míg Magyarországon: „Biztatni kell magam, hogy el ne bujdokoljam”, írta később, nagyjából mikor már tohonya Kristóf teknősük is megszökött istenhegyi nyári házuk kertjéből.

Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen

Radnóti azon kevés költő egyike, aki feleségéhez írta legszebb szerelmes verseit, a könnyed Bájolótól a Levél a hitveshezig, és övéké a magyar irodalomtörténet legcukibb képe is. Radnóti és Gyarmati Fanni (ne keverjük a Carpe Diem szétszolizott énekesével) a per idején már évek óta jártak, noha a numerus clausus Szegedre kényszerítette Radnótit, de Fif és Mik, ahogyan egymást becézték, sűrűn levelezett egymással. Mik megírta helyes csirke barátnőjének, mennyire fél, hogy kirúgják az egyetemről, mert „nekem kenyérre köll ez a diploma, én el szeretnék venni egy lányt, mert szeretem, és élni szeretnék, nem kínlódni”. És egy másik levelében: „Alaposan rám húzzák majd a vizes lepedőt…Tanulni nem tudok”. Pedig közelgett az alapvizsga. „Gyűlik a felleg, surran a villám, s már feleselget”, úgy ám.

Az 1931. december 8-i, nyilvánosságot kizáró, zárt tárgyaláson („Aztán kiürítették a termet, hogy én kerültem sorra: óvták a népet ragályos verseimtől”, írta később erről a napról a Férfinaplóban) Radnóti azzal védekezett: „Más írók és költők sokkal merészebb dolgokat követtek el, anélkül, hogy működésük kifogás alá esett volna.” De Kosztolányi kivételével csak nyugati írók verseit, könyveit sorolta fel, nyugaton pedig ekkor már az utcán is csókolózhattak, ugye. Míg a hazai precedenseket inkább Babits istenkáromlási pere és Ady nagyváradi börtönbüntetésejelentette.

A bíróság vallásgyalázó és erotikus tartalom miatt nyolc nap elsötétítésre ítélte a huszonkét éves költőt, mivel „Glatter (Radnóti) Miklós az Arckép c. versében magát Krisztussal hasonlítja össze. Mint az övé, olyan lehetett külső formája és lányok álmodtak vele éjjelenként. A vádlott tehát Krisztusról mint emberről ír. A maga jelentőségét akarja emelni ezzel, hogy magát a keresztény vallás legfőbbjéhez, az emberré lett Krisztushoz hasonlítja.” A mester legalább egyszer átolvashatta volna az ítéletet, mert kérdés, mi feszül az „ember” és az „emberré lett” között, de ugorjunk tovább, mert egy másik versében Radnóti „szeretőjéről ír, akivel való csókolózását a feszület is látja, és mindig megcsudálja őt”, ezzel pedig „meggyalázza a Krisztust jelképező feszületet, amikor az emberré lett üdvözítőt a maga szeretkezéseivel hozza kapcsolatba”. Arról nem is beszélve, hogy az Elégia egy csavargó halálárában „a katolikus vallás tiszteletének tárgyait, a szenteket és angyalokat a nemi szeretkezés, közönséges civakodás körében állítja az olvasó elé”. Ilyeneket olvasva kedvünk támad, hogy a tisztelt ítélőszéket kipeckelt szemekkel ültessük le nyolc napra Benny Hillt nézni, és Tóta W. blogját csupán kegyeleti okokból mellőzzük.

Virág voltam, gyökér lettem, sűrű sötét föld felettem

Radnóti fellebbezett a nyolcnapos elzárás ellen, ekkor már egyre jobban rettegett attól, hogyha másodfokon is elmarasztalják, fegyelmivel zárják ki az egyetemről: a szabályok erre köteleztek. Noha az akkori dékán és Radnóti több professzora, különösen Sík Sándor és Zolnai Béla méltóságon alulinak tartották, hogy eljárjanak a fiatal költő ellen. Ugyanakkor Horger Antal, a magyar felsőoktatás történetének leghaladóbb figurája természetesen a kizárás mellett kardoskodott. Már nagyon kíváncsiak vagyunk, mikor jön el az a kereszténydemokrata oktatáspolitikus, aki végre őszintén fel meri vállalni és benyújtja a parlamentnek a Horger Antal Programot, de legalább néhány posztert addig is kitehetnének a laptopjukra, csak a miheztartás végett.

Radnótit a zsoltárfordító, költő, piarista Sík Sándor, a magyar katolikus egyház legjobb hagyományainak megtestesítője mentette meg, a kegyesrendi paptudós, aki nemcsak Radnóti egyik kedvenc tanára volt, de egyben egyfajta lelki vezetője is lett Szegeden. Sík indította el a katolizálás felé a zsidó Radnótit és később ő is keresztelte meg (1943-ban, mikor már zsidótörvényileg mindegy volt), akinek a harmincas évek végétől számolatlan himnuszfordító munkát szerzett. Sík ötvenedik születésnapjára írt 1939-es Köszöntőjében Radnóti „egy hitvány korban lelkéhez hű tanítványként” üdvözölte mentorát, „ki mindenkit megért és sohasem ítél”.

Radnóti a fellebbezéshez csatolhatta Sík Sándor levelét, amelyben a tekintélyes papköltő megvallja, hogy ugyan az elítélt verseket „meglehetősen ízléstelennek és antipatikusnak találom,vallásgyalázást azonban nézetem szerint nem tartalmaznak”, hozzátéve tanítványának: „Szemináriumi munkásságából megismert komolysága és esztétikai becsvágya alapján bízom benne, hogy a jövőben írói munkássága is a jobb ízlés és elmélyedés felé fog tisztulni. Üdvözli: Sík Sándor”.

Radnóti ügyét a Budapesti Királyi Ítélőtábla zárta le 1932. május 18-án, amely ugyan helybenhagyta a nyolcnapos elzárást, de a büntetésének végrehajtását az öreg jedimester Sík levelének hatására felfüggesztette, mivel „a vádlott tanulmányai befejezése előtt álló egyetemi hallgató, aki képzettségénél fogva olyan életpályán való elhelyezkedésre van utalva, ahol a büntetett előélet súlyosan esik latba.”

Sorsom elvégeztetett, fűrész sír fejem felett

A büntetés felfüggesztése miatt Radnótit nem rúgták ki az egyetemről. 1936 szeptemberében magyar-francia szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, azonban a szeméremsértés, vallásgyalázás billoga maradt, ami már a sárga csillag előtt ellehetetlenítette: „Tanári oklevelem megszerzése óta nem kaptam kinevezést, szerény irodalmi keresetből, magántanításból élek szűkösen.” Milyen ez a Horthy-rendszer, ahol egy Radnóti nem taníthatott középiskolában? Hiába írt egyre jobb verseket és jöttek az egyre erősebb kötetek.

Ugyan 1937 őszétől a Magyar Rádió Diákfélóra című műsorában csaknem egy éven át tarthatott magyar irodalmi előadásokat, de szereplései 1938/39-ben megszakadtak. Biztos gyenge volt, meg a diplomáját se az Urálvidéki Szabadegyetemen szerezte. De inkább a zsidótörvények miatt.

„Progresszív, nem. Páncélautó, igen. Munkaszolgálat, igen.” Hogy Anaulu Tuslut parafrazeáljuk, akinek Székhelyi József zseniális szinkronhangja a Kincs, ami nincsben, és a magyar honvédség nagyjából olyan esélyekkel is állt föl a második világháborúban, mint Anulu fakardjával a kalózok ellen. Nálunk munkaszolgálatosokkal pótolták a motorizálást.

1940-1943 között kétszer is hosszabb munkaszolgálatra hurcolták. Mikor végre hosszabb pihenőt kapott, ezt Bajcsy-Zsilinszky Endréék érték el tiltakozásukkal, 1943 nyarán kiadta az Orpheus nyomában című műfordításkötetét. „A legjobbat adni, magyart és európait adni, mindig költészetet adni, úgy vélem, ez nem kis ügy”. Ez Radnóti Miklós hitvallása.

A német megszállás után azt írta naplójába: „Egy puskalövés nélkül! Mi lesz ebből az országból?”

Azt tudjuk, hogy Radnótival mi lett. Egy abdai tömegsírban végezte.

Mire újratemették, már egy törvény se volt érvényben azok közül, amelyek miatt egész életében szívnia kellett.

T. T.: Visszaemlékezés – 2.rész

Apám mindig meglátogatott bennünket, ha szükségünk volt valamire, ha tudta, hozta is, és elmondta a híreket, mivelhogy eléggé elzárt területen voltunk. Egy alkalommal elmesélte, hogy egy orosz katona hogyan akarta  az ujjáról a  karikagyűrűjét lehúzni,  de ő azt mondta hogy soha nem vállik megtőle, ezért kiküldte az udvarra, hogy ott fejbelövi. Szerencséje volt, mert a katona elöljárója meglátta és az orosz katonát lelőtte. Másik alkalommal,  amikor jött látogatóba – az erdőn keresztül – elkapták. Elvették a csizmáját, utána elengedték, és lövöldöztek utána,  hát bizony hason kúszva menekült, így nem érte lövés.   Ha arra tévedt katona,  a nagymama adott neki enni, akár magyar, akár orosz volt, így nem is bántottak bennünket. Lassan tavaszodott, egy-két zöldségfélét kellett ültetni, így nekünk is kellett segíteni ebben. A nagyok fölásták a veteményes kertet, én (a legkisebb) a krumplit ültettem  – azt nem tudtam elrontani –  raktam a  lukakba, gödrökbe. Mindegyikünknek  megvolt a feladata.  Azért a gyerekcsínytevések is belefértek.

Csodálatos volt  az egész “hegy”. Ma is, ha megállsz a bejáratánál, azt látod, hogy körülötted minden irányban domb magasodik, és ide csak egy út vezet, és az út egy picike házikó irányába tart. Körülötted virágzó fák, virágok, hatalmas zöldellő terület, és egy csapat gyerek, egy idős mamikával. Itt töltöttük az egész nyarat!! Itt mindig akadt tennivaló, látnivaló, megismernivaló, ami a gyerekeket érdekli. Az életünk se szomorú, se unalmas nem volt. Amikor katona tévedt arrafelé, az idősebb lányt el kellett  bújtatni, hát ez bizony elég izgalmas volt, de hála a föntieknek nem történt probléma. Ez a csácsi hegy, méretét tekintve, nagy volt, mind a mi családunké, és telis-teli mezei virágokkal, amiből az unokatestvéreim nekem fonták a királylány koszorút.  Felfedezőútra is indultunk, versenyezni, hogy ki találja a legtöbb csiperkegombát, amiből nagymamánk nagyon finom ebédet tudott készíteni. Néha egy-egy szülő is meglátogatott bennünket, Férfi hozzátatozó ritkán, mert ők a háborúban voltak, és nagyon veszélyes is volt mutatkozni. A puskagolyó nagyon hamar elszállt, és célba is talált. Így maradtunk egész nyáron a nagymamával.  Már nemcsak zsíros kenyér volt, volt kerti zöldségféle, és az erdei gomba, a gyümölcs, a finom rétesalma, ami mellett mindig láthattunk egy-egy  óriási szarvasbogarat. A háború lassan csillapodott, de azért  meg-megjelent egy-egy katonaszökevény,  akit a nagymamánk megetetett, és elbújtatott. Később megetette azt a  katonát is  aki a  “bujdosót” kereste.  Anyai és apai részről is minden férfi a harctéren volt. A mi apánkat itthon hagyták, a gyerekei miatt. Amikor már nyár vége felé  ártunk,  el kellett búcsúzni a nagymamától és egymástól, és mindenki mehetett a családjához. Engem is elvittek a pózvai nagymamámat meglátogatni,, hogy eltöltsek nála is három-négy hetet, mert utána vissza kell mennem Csácsba, apám nővéréhez. Pózvai nagymamám házával szemben egy cigány kolónia volt. Sohasem jelentett problémát az, hogy cigány!  A  férfiak  dolgoztak, teknőket faragtak, ők voltak a kádárok. Ezzel járták a falvakat, és árulták. Az asszonyok ebben dagasztották a  kenyér tésztáját.  A másik foglalkozás az, hogy fazekas. Ők a főzőedényeken a lyukakat foltozták be, hogy továbbra is lehessen  használni. Mi gyerekek pedig  állandóan a csínytevésen törtük a fejünket.  Nem okozott gondot az, hogy a másik gyerek cigány. Egyszer a csínytevésre  majdnem nagyon ráfizettünk. A fekete bivalyt hergeltük a réten és az bizony megelégelte.  Nagyon megkergetett bennünket, alig tudtunk elmenekülni előle. Többet nem mertük ezt csinálni. Lassan el kellett mindenkitől búcsúzni, a kisöcsémet – Csabát – nem szeretgethettem tovább, és még indulás előtt érkezett egy borzasztó  értesítés,  hogy a nagynéném, anyám testvérének a férje elesett a háborúban. Nagynéném négy gyerekkel maradt egyedül, úgy, ahogyan apám is. Pózvai nagymamám bánata leírhatatlan volt.  A lánya meghalt, a veje elesett a háborúban,  a másik lányát – aki nagyon szép lány volt – az orosz katonák megerőszakolták, a két fia a fronton volt, azt sem tudta, hogy élnek-e még?  A pózvai nagymamám is maga köré gyűjtötte a  gyerekeket. Ott volt a két lánya, az egyik a négy gyerekével, nekem a kisöcsém, de a két nagyobb fiú is. Egy férfi sem volt, csak a három nő. Engem visszavittek Csácsba. Szeptember 1O-én lettem hat éves, de úgy  találták, hogy nagyon okos kislány vagyok. Így nekem iskolába kell mennem, bár csak egy év múlva lett volna kötelező.

A Csácsi hegy

Eljött augusztus vége, de mielőtt elvittek volna, a fiatalabbik bátyámnak izgalmas mondanivalója volt, ezért elbújtunk az udvar egyik rejtett zugába, hogy megbeszéljük. Ő ugyanis kihallgatta a felnőttek beszélgetését, ami arról szólt, hogy apánknak meg kellene nősülni, mert négy gyerekkel egyedül nem tud boldogulni. Már meg is találták neki a – szerintük – megfelelő társat, aki mindig jön a faluba a testvérét látogatni.  Ezt el is mondták apánknak, de ö hallani sem akart róla, mondván, igaz korban illik hozzá, de ronda, formátlan, nem olyan szép és finom kis nő amilyen az ő felesége volt.  34 éves volt, mondták.  Mégis  1946 januárban, anyánk halálát követően, 11 hónap múlva feleségül vette. Ma is látom a nagyszobában az u-alakban fölállított asztalokat, a vendégsereglettel.  Engem a mostohaanyám és az ő nagynénikéje közé ültettek, és a nagynénike nyugtatta, hogy ne féljen annyira, mert én úgyis hamarosan meghalok anyám után,  mert “nézze csak meg, hogy én milyen kis satnya, nyiszlet  vagyok”   (a koromhoz képest nagyon pici voltam).  Ahogy ott ültem, eszembe jutott az édesanyám, ahogyan rosszul lett, ömlött a szájából a vér, vitték lovaskocsival a kórházba Zalaegerszegre, de nem tudták fogadni, mert a háború miatt a kórház tele volt sebesültekkel. Visszahozták és a létrából eszkábált,  szalmával bélelt ágyon vitték a bunkerba, a közeli erdőbe.  Mi is és a fél falu is ott bújtunk meg.  Anyánk  három nap múlva meghalt 34 évesen. Aztán eszembe jutott, amikor  vittek át Csácsba, és a Zala folyón kellett átmenni,  engem a csácsi nagynéném férje ölben vitt, és azt mondta a víz fölött, hogy nekem is jobb lett volna meghalni, mert most mi lesz velem anya nélkül? És most az esküvőn is hallom , hogy úgyis megfogok halni. Ahogyan később elmondták a rokonaink, én az egész ceremónia alatt egyszót sem szóltam. Én soha nem szerettem öt meg. Ránk parancsoltak, hogy úgy kell szólítani, “ÉDESANYÁM”. Hát ezt én nem tettem meg, sőt ha a bátyámtól meghallottam azt mondtam  “nem anyád ez neked”.  Amikor befejeztem az első osztályt,  apám ugy döntött, hogy engem is és az  öcsémet is már csak otthon  nevelnek. Az öcsém ekkor már 14 hónapos volt.  Hazakerültem, szomorú voltam. A tíz éves  bátyámmal vigyáztunk a kisöcsénkre, és sokszor átjött a nagymamánk, aki csak kb. száz méterre lakott tőlünk. Már ekkor sokat éheztünk, nem kaptunk rendesen enni. Hogy segítsünk magunkon, átmásztunk a szomszéd telekre almát lopni. Amikor kiderült, nagyon kikaptunk. A mostohánkat egyre jobban gyűlöltük. A bátyám kitalálta, hogy bosszut kell állni rajta, amiért így bánt bennünket. Amikor odaköltözött hozzánk, hozott magával egy nagy cicát.  Mindig azt szeretgette.  A bátyám ezt a cicát fölakasztotta. Ezután még jobban elszabadult a pokol.  Aztán megszületett a féltestvérünk, és egyre többször hallottuk, hogy elköltözünk a mostohaanyánk falujába, az ő szüleinek a házába. Nekünk  nem tetszett.  Ott már nem volt a  közeünkben nagymama.  Így engem egy nap akár többször is el lehetett  verni, amit meg is kaptam. Ezért közöttük is rendszeres volt  a veszekedés, és bizony így  az édesanyánk ólomkristály poharai, tálcái, készletei, minden odalett. Apám mindezt látva, úgy gondolta, hogy  odahozza a csácsi  nagymamát, az édesanyját, mert ő megvéd engem.  Így is lett. Mindenütt a nyomomban volt, és  amikor  11 évesen  fölakasztottam magamat, időben levágta a kötelet. De sajnos a nagymama is elment.  Idős volt, 86 éves.  Nagyon vallásos volt. Minden vasárnap ment a templomba, és egy ilyen alkalommal  indulás  előtt agyvérzést kapott. Ezután következett a pokol.

Anyai ágon a családunkat sorozatban érték a tragédiák. Először édesanyám halála, azután apánk házasságkötését követően hat hónap múlva meghalt a  kisfia, Csaba,  aztán az édesanyja. Bizonyára azt is látta, hogy társnak rosszul választott. A mostohám, amikor már nem volt  nagymama,  még  kegyetlenebbül  bánt velem, ütött, vert, éheztetett. Amikor nagyon éhesek voltunk, a bátyámmal kimentünk a mezőre, kitúrtuk a földből a sárgarépát,  ledörzsöltük róla a földet, és azt ettünk, vagy a kerekrépát. Egy alkalommal viszont  mostohánk elment otthonról.  A kenyér és a sertéssonka a zsíros bödönben volt bezárva. A bátyámmal addig ügyeskedtünk,  amíg  kinyitottuk és  elkezdtünk enni.  Arra nem számítottunk, hogy Ő visszajön. Elkapta tőlünk a sonkát, és azzal a kemény csonkkal úgy tarkón vágott többször is, hogy azonnal  kórházba kellett szállitani,  ahol azt mondta az orvos, ha felépülök normális akkor sem leszek. Szerencsémre tévedett.

Apánk tovább nem lehetett a gyám-unk, az  Árvaszék  (akkor így hívták) egy idegen embert jelölt ki, majd amikor ez az ember meghalt, szintén idegent. Lassan felépültem, járhattam iskolába  is, már amikor nem kellett a teheneket kiterelni az erdőbe legelni, vagy nem kellett a  reggel kifejt tejet (már  tizenkettő-tizenhárom éves voltam), és a  tíz liter körüli tejet, öt-hét kilométeren keresztül cipelni. De, ha rossz jegyet kaptam, azért verés járt.  Később már a tejet is csak a  faluba kellett vinni.  Hiába volt öt tehenünk, tejet nem ihattunk.  Ekkor már megvolt határozva az, hogy egy tehén után hány liter tejet kell “beszolgáltatni” Akkor szerezni kellett, már ha volt valakinek fölösleges. A családok inkább kisegítették egymást, adtak, mert senki sem tudhatta azt, hogy neki mikor lesz a másik ember segitségére szüksége.  Később már tehenünk sem volt.  Apánk, fiatalkorában,  az  anyai nagyapámmal együtt nagy lovasemberek voltak. Nagyszüleim jómódú család volt, nagybirtokkal, és így  nagyon sok állatot, lovat is tudtak tartani. Apámnak az ötvenes évek elején már csak egy lova volt, az is szegényke olyan erőnlétben, hogy  fölállni sem tudott, ugyanis nem volt mivel etetni. Szerencsénkre már március volt, és  a napsütötte árokparton a kis zöld fű, már kb.  három-öt centimeterre megnőtt.  Bátyámmal  ezt a “hatalmas” füvet csipegettük egész nap, hogy megetessük a legyengült, haldokló állatot. Addig-addig etettük  az apró fűvel, amíg egyszer csak  talpra állt.  Igaz, a lábai még remegtek, de mi már tudtuk,  hogy sikerült megmenteni.  Én magam is érzékeltem azt, hogy milyen  érzés mindig éhezni. A szomszédunk a mostohánk testvére volt.  Nem született kislányuk csak fiuk, és engem szerettek volna  örökbefogadni, de apám  nem adott oda.  Azt viszont  ők látták, hogy  mennyit éheztet a mostohánk., ezért,  minden este, amikor mentem ki a “dolgomat végezni” a  “budi” -ra,  engem lesett a  felesége, és hozta ki az ennivalót, amit amíg ott ültem addig megettem. Sajnos ezt is észrevette és  rámzárta az ajtót, nem engedett ki. Hiába kopogtam, vertem az ajtót, de nem, pedig tényleg nagydolgozni kellett. Nem maradt más  közvetlenül az ajtó mögé  elvégeztem!!!  Bizony reggel Ő lépett bele elsőnek.No, ezért is megkaptam a “jutalmat”. Tavasszal  kellett menni a mezőre kapálni!  Ekkor már  tizenhárom-tizennégy éves voltam. Nem lehet azt mondani, hogy  egy ilyen korú gyerek tud úgy dolgozni, mint egy  felnőtt, hát bizony  még nekem sem ment ugy. Ezt a bal lábam bánta, ma is ott van az emléke! Drága mostohámtól maradt emlék, nemcsak az éles kés nyoma, sebhelye, a két karomon,  hanem az éles kapa vágása is a lábamon, pedig jó volt a látása is, hogy az nem a föld, hanem a lábam.  A vérző lábbal, mezítláb futottam a pózvai nagymamámhoz. Aztán tizennégy-tizenöt éves koromban el kellett mennem napszámba, mert akkor már jól belejöttem a kapálásba.  Ez már jó volt, mert kaptam enni és finom kalácsot is szoktak sütni. Ez már akkor szuper volt. Elérkezett a nyár is, amikor learatták a  gabonát, akkor ez a munka még kézzel történt.

Engem lehetett már küldeni dolgozni mindenhová,  mert  bár  iskolaköteles voltam, a mostohám nem engedte meg, hogy a nyolc osztályt  elvégezzem,  mondván, “nem nevelek belőled úrinőt”. Apámnak is mondták, hogy nagyon okos kislánya van, taníttassa,  de hiába. Mehettem a cséplőgép mellé, reggel amire kivilágosodott ott kellett  lenni, és estig amíg alkonyodott dolgozni. Reggel oda, este vissza, legyalogolni három-négy kilométert. Itt tanultam meg futni is. A cséplőgép végigjött a falun, minden háznál  kicsépelte a gabonát, és én egész idő alatt ott dolgoztam. Ekkor még volt olyan, akinek nagy gazdasága volt, és ott egyhétig is  dolgozott a gép. Pozvai nagymamámnál is, de nálunk csak egynap., mivel ott csak az a birtok volt, amit mi gyerekek örököltünk az édesanyánk után.  Egyébként a “nagygazdákat, ” abban az időben már kulákoknak  hivták.

Egy ilyen aratási időben , a szülők nemvoltak, otthon, a bátyámmal együtt  elhatároztuk, hogy kedveskedünk, ha hazaérnek, meglepjük őket valamivel.  A ház előtti réten folyott egy patak, amiben akkor sok rák  élt.  Gondoltuk, hogy fogunk rákot,  megfőzzük, biztosan  nagyon fognak örülni. Ez bizony nem igy lett. A mostohánk edénnyel együtt kihajította, engem pedig jól elkalapált, mondván, biztos hogy ennek is én voltam az értelmi szerzője. Igaza is volt, mert legtöbb esetben így történt. Nagyobb sikerünk akkor volt, amikor  szintén a bátyámmal legeltettük a teheneket az erdőben. Én tizenegy voltam, a bátyám tizenhat , de ekkor apám nem engedett egyedül az erdőbe, mert a szomszéd faluban lakott egy harminc év körüli férfi, akit Bolond Jóskának csúfoltak, mivel szellemi fogyatékos volt. Ez az ember járta a falvakat, erdőt mezőt, és félő volt, hogy arrafelé is fölbukkan.  Ahogy ott üldögélünk, az erdőszéli út mellett megláttuk, hogy egy nagy vadnyúl fekszik ott, de nem mozdul. Óvatosan közelebb mentünk, akkor láttuk, hogy lelőtték. Nem messze tőle leültünk, vártunk, figyeltük azt, hogy ki jön érte. Órák teltek el, mi csak ültünk, de senki sem jött. A nyulat hazavittük, ebből bizony nagy öröm lett. Ebben az időben nem csak nagy szegénység volt, de tojást, tyúkot, sertést,  gabonát, mindent be kellett  “szolgáltatni”  Bizonyára a nagy “felszabadító” szovjeteknek. Néha előfordult, hogy sikerült egy-egy disznót ölni, amit titokban neveltek valami eldugott helyen, és az éjszaka kellős közepén  leölték. Spicli viszont akkor is volt, és nemigen lehetett tudni azt,  hogy egy-egy férfi  hová tűnt el  hónapokra, esetleg évekre.

Ha évekre eltűnt, és volt olyan szerencséje is, hogy élve hazakerült, szörnyű volt látni,  rongyosan lesoványodva, és nem beszélhetett arról, hogy merre járt? Mégis mindeki tudta!!  De azt is, hogy “ne szólj szám, nemfáj fejem”,  mert esetleg nem lesz, ami fájjon. Mi hatan voltunk gyerekek, a  legidősebb bátyánk már tizenhat évesen elmenekült otthonról, a fiatalabbik  bátyám béketűrőbb volt, jobban lehetett befolyásolni, míg engem sehogyan. Gyerekfejjel mindig azt érzékeltem, hogy nem kapok szülői szeretetet, az viszont megnyugtató volt, hogy anyai és apai ágon is befogadó volt a család,  és szeretről nem csak beszélni tudtak hanem adni is belőle, és ma is ilyenek.  A három féltestvérünk csak úgy emlegetett bennünket, hogy “mustohatestvér”, és így van ez a mai napig is. Magam előtt látom a rokonaim arcát, amikor bevert fejjel feküdtem a kórházban, szinte soha nem voltam egyedül. Anyám és apám testvérei, nagymamám, keresztanyám, aki az édesanyám barátnője volt, valaki mindig ott volt velem, aggódott értem. Később is figyelemmel kísérték azt, hogy mi történik velem.

Szerencsémre eléggé érdeklődő gyerek voltam, és még  a tehénpásztorkodás alatt is találtam megfigyelni valót. Elég volt az is, ha láttam egy egércsaládot, és azokat versenyeztettem. Tudom, ez ma, amikor a gyerekeknek sok a játékuk, minden kívánságuk  teljesül, nevetségesen hangzik. Akkor érdekes volt, apró állatok, virágok, füvek, mindennek a megfigyelése. Olyan állatok, amiket ma már talán nem is látni csak állatkertben, például  Borz,  ami nagyon szereti a kukoricát, – legalábbis akkor azt ette – megfigyeltük azt, hogy mennyit eszik  meg. Nekünk  azt mondták otthon, hogy kergessük el, de olyan szépnek találtuk, hagytuk, hogy egyen, amennyi jólesik.

Márai Sándor, az értékelvű kozmopolita

A közelmúltban kezünkbe akadt egy Márai Sándor kötet, az Európa elrablása (egyben a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írásával, kiadta a Helikon, 2008). A kötet annyira inspiráló, hogy kigyűjtöttünk néhány idézetet bizonyos témakörökhöz kapcsolódóan, melyek  jelenleg, a két írás 1942-es, illetve 1946-os megjelenését követően 60-70 év elteltével is ugyanannyira aktuálisak, mint korábban bármikor.

Európa újjáépítéséről a második világháború után

Ratto d’Europa? Elrabolták, igazán? Kik és mit?… Mindenekelőtt a hivatástudatot; azt a tudatos vagy ösztönös zsigeri meggyőződést, hitbuzgalmi lelkiállapotot, hogy Európának, tehát e földrész lakóinak valamilyen küldetésféle megbízatásuk és szerepük van a világban, s ezt a megbízatást az európai sorstól kapták örökségbe… Valamit elraboltak Európából a vad erők, melyek acélseprőkkel sepertek végig városok és csataterek felett. Az emberek élnek, mert élni organikus lehetőség, Európában is. De az élet ihlet nélkül nem szerep, csak enyészet…”

 „Európa nagy áramforrása és áramtelepe mindig az itt élő történelmi népek öntudatos, egymás mellett és egymás ellen folytatott versenyének különböző szintjeiből táplálkozik majd…De két világháború… megtanította az európai népek vezető csoportjait arra az egyszerű igazságra, hogy… Európa nemzeti határai nem lehetnek többé egyértelműek az eddig ismert és védett gazdasági vámhatárokkal… A háború után az árucsere eddig nem ismert méretű körforgását kell megteremteni, ha nem akarjuk, hogy az európai termelés és az itt élő tömegek anarchikus gazdasági állapotok áldozatai legyenek. A gazdasági határokat tágítani kell, ameddig csak lehet… Még mindig elviselhetőbb Európa népeinek összessége szempontjából, ha egy textilgyár tönkremegy Sopronban, vagy egy osztrák vasgyár kénytelen fuzionálni egy svéd acélteleppel, mint Európa pusztulása, mely menthetetlenül bekövetkezik, ha a védvámok mai rendszerét fenntartják… A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másként látni, mint vámhatárok nélküli, közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit. Ma talán még valószínűtlennek tetszik, de néhány esztendő múltán egyáltalán nem lesz valószínűtlen a föltevés, hogy a mai gazdasági érdekektől és világnézeti szempontoktól tragikusan részletekre szaggatott Európa helyén fölépül egy másik, ahol minden európai nemzet polgára akadály nélkül utazhat, s az útlevél zsebében jogot ad, hogy vízum nélkül lépje át az európai országok határait, Oslóban ugyanazzal a pénzzel fizessen, mint Nápolyban, s a norvég halász áruját egyenesen és külön engedély nélkül feladhassa a bolgár nagykereskedő címére”….

Ugyanakkor “aki nem vesz részt megfelelő értékű és minőségű munkával a javak termelésében, nem igényelhet a maga száméra éppen olyan részesedést, mint azok, kiknek képessége és munkaminősége a termelést tökéletesíti és a termelt javak bőségét fokozza.” Viszont, aki „jobban és tehetségesebben termel, természetesen nagyobb mértékben részesül a termelés hasznában, de nem nézheti többé a birtokos közönyével a tömegek sorsát.”

Végül, „ha a Nyugat felelős vezetői egy napon félreérthetetlenül kimondanék, hogy a nyugati demokrácia nem azonosítja magát semmilyen formájú nácizmussal, könnyebb lenne elkezdeni a nevelést a demokráciára”.

A magyar nemzet helyzetéről Európában

„A magyar nemzet az elmúlt száz esztendőben minden háborús vállalkozását elvesztette, de nem észlelhette senki, hogy a nemzet a vereségek sorozatából valamilyen erkölcsi tanulságot vont le. A siker nem boldogít, de a sikertelenségből mindenki csak makacsabb, konokabb és ridegebb lesz.”

 „Most a vér ömlik. Egy napon ömleni kezd a tinta, s az emberiség egésze felveti a háború felelősségének kérdését… Mert ezt a kérdést, az emberiség legnagyobb tömegszerencsétlensége által felidézett igen nagy erővel szólaltatja meg az emberi lelkiismeret… Azért, ami történt, a szó erkölcsi értelmében mindenki felelős, aki ebben a korban élt. Az előre nem látó szűkkeblűség éppen úgy felelős, mint a támadó indulat, a katona éppen úgy, mint a polgár, a forradalmár éppen úgy, mint a bankár, a névtelen és „megtévesztett” tömeg éppen úgy, mint szellemi és politikai vezetői.”

„Soha nem szerettem bűneim” – írta Gogol. Ez álláspont. De a magyar társadalom nem mondhatja ezt: szerette bűneit, és bűntudat nélkül gondol ma is azokra. Ebből nem gyógyítja ki más, csak a műveltség nagy nevelő kísértete.”

 Az ország „meggyújtotta a gyufát, mikor a környező államok lángban álltak”, ám ez nem egyéni, hanem inkább az európai államokkal együtt a kollektív felelősségét alapozza meg.

Az értékekről

Értékek tekintetében „a magyarság legmélyebb öntudatával hiszi és vallja ma is, hogy a keresztény kultúra egyértelmű az európai műveltséggel és hivatásérzéssel”.

„A humanista ma gúnynév Európában. Nem kell sok idő hozzá, hogy a tömeg, mely eszméi hajtóerejétől megfosztott, letűnt liberalizmus és új társadalomszervező kísérlet a kollektivizmus között kényszerül új életformákat keresni, ha emberi igényekkel akar tovább létezni az occidentális kultúrterületeken, kénytelen visszahívni a tantermekbe és a közélet lobogóira ezt a ma oly bátran és harsányan megvetett nevelőt.”

„Vizsgáljuk meg pontosan és részlehajlás nélkül, mi az, ami az elmúlt években a hazai középosztály ízlését valóban megnyerte… nemzeties vagy valláserkölcsi mezbe öltözött igénytelenségek burjánzását láthatjuk az egyik oldalon, s a másik parton a meztelen üzleti érdekek által megteremtett és feltálalt közhelyirodalmat vagy tetszetős, de a művészet igazi igénye és erkölcse nélkül írott, rendezett, színpadra, vászonra alkalmatlan ponyvát… Fokozottan ügyelhetne szellemi bírálat arra, hogy „magyar”-nak csak azt ismerje el, amit igazán szellemi igény és művészi tehetség alkotott, nem pedig a gatyába vagy árvalányhajas jelmezbe bújtatott kispolgári giccset…

„A legveszedelmesebb jelszó, melyet a magyarság fülébe húzhatott volna egy olcsó sikerekre számító nemzetszemlélet, az extra Hungariam non est vita (Magyarországon kívül nincs élet – a szerző) jelszava. Semmi sem olyan behízelgő, mint ez a nagyon egyszerű változatokkal, szívet megejtő modulációkkal, sajtóban, irodalomban, színpadon és mozgóképen könnyen lejátszható dallamos tétel, mely elhiteti egy nemzettel, hogy sajátságai, minősége, intézményei, társadalmi berendezkedése, közszelleme, igen, még ételei, ruhái, táncai dalai is valamilyen egyedülvaló, semmiféle más teljesítményhez, berendezkedéshez, sajátsághoz nem hasonlítható, felülmúlhatatlan értéket jelentenek az egész emberiség számára. Az új magyar pedagógia egyik legfontosabb feladata, hogy a nemzet közszellemét felszabadítsa e cigányprímás bűvöletből, ebből az elérzékenyült önimádatból, amely sajnálatosan áthatotta az elmúlt évtizedekben a magyar öntudatot… Nem élhet egy nép valamilyen don Quijote-szerű önbűvöletében, mert a valóság tragikusan megtanítja arra, hogy a romantikus szerep minden világi vállalkozása alkalmával a tények és erőviszonyok kegyetlen ellenállásába ütközik. Csaknem oly káros és vészes, mai szóval: destruáló ez a fakírszerű önelragadtatás és önigézet, mint az a másik nyegle és üzleties nemzetközi szemlélet, mely pökhendien tagadja egy nemzet hagyományaiból táplálkozó öntudatának jogosultságát, egyéni képességeit és sajátságait.”

„A gyakorlatban azt látjuk, hogy a nemzeti hiúságnak hízelgő szellemi ipari érdekeltjei azonnal a nemzetköziség, a dekadencia, átkos kozmopolitizmus és más, ez untig ismert és ismételt szólamokból következő, még sokkal súlyosabb és körmönfontabb vádaskodással illetik mindazokat, akik a nemzetet e két magatartás végleteinek veszélyeire emlékeztetik, s önismeretre, sallangos és üzleties nemzetieskedés elutasítására s a nyegle és meddő álintellektualizmus minden nemzeti értéket tagadó szemléletének elhárítására bíztatják.”

“A magyarnak olyan arányérzéke van, mint kevés népnek Európában”, ugyanis „magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és hivatás”. .A cél, hogy „honfitársaink kifejtsék a nemzeti közösség legjobb tulajdonságait, minőséget tudjanak nyújtani azon a piacon, melynek végső gazdasági határa… az egész emberi világ.”

„Vad és keserű világ ez az itthoni. Ez a főzet, svábból, zsidóból, szlávból, milyen keserű főzet! De ereje van, valóságos íze! Aki egyszer belekanalazott, minden más kosztot diétásnak érez!”

A tolerancia szerepéről

„A népiskolák termeiben… nem ártana az emberi együttélés legfontosabb minőségi feltételének, a tapintatnak is szentelni néhány órát: a tömegek vertikális betörése a műveltségbe feljogosítja a nevelőt arra, hogy a tapintat kérdését, mint az emberi együttélés egyik legfontosabb feltételét, legalább olyan népoktatási anyagnak tekintse, mint a földrajzot vagy a tornát.”

Hans Castorp