Egy EU-konform térkép-applikáció, tessék nézegetni

A térképre kattintva megnyílik egy oldal, melyen Európa történelmi térképeit lehet megtekinteni. Jól látható, hogy Magyarországon egyértelműen a történelmi tények “átértelmezése” zajlik a birodalmi múlt teljes negligálásával, a Szent Korona tan unos-untig való ismételgetésével, ahelyett, hogy elgondolkoznának az ország valódi történelmi szerepén: hogy egy Birodalom részét képezte, szuverenitása, önállósága pedig nem létezett. Hogy a gyereket milyen néven nevezzük (“Magyar Királyság igenis volt, hiszen formálisan csakugyan fennállt”), teljesen érdektelen.

Az is jellemző egyébként, hogy e tényeket általában Nyugat-Európában hozzánk hasonlóan látják: Magyarországról 1514 (különösen pedig 1521) és 1919 között nem tudnak, Habsburg Birodalomról viszont annál inkább.  térkép

HC

Reklámok

AZ EURÓPAIAK

 

Henry James regényének angol Penguin Books kiadása a kezemben: The Europeans. A címlapon csokornyakkendős fiatal férfi ül, jobb karját kitáró mozdulattal, balján elegáns hölgy, kissé tartózkodón, legyezővel, rózsaszín szoknyában, mely hatalmas foltként szétterül a réten. Európaiak.

A két 19. századi alak – mint a borító hátlapján is olvasható –, egy magyar festőművész, Szinyei Merse Pál Magyar Nemzeti Galériában kiállított Majálisáról került a címlapra. Sokatmondó, hogy egy angol kiadó címlaptervezője szerint ők az eszményi európaiak: egy kor európai életérzésének megjelenítői az öreg kontinens regényes 19. századát tán már hírből is alig ismerő mai brit, amerikai, kanadai, ausztrál, új-zélandi, indiai, dél-afrikai olvasók számára. (A copyright oldalt böngészve megtudom, hogy ezekben az országokban terjesztik a könyvet.) Kellemes meglepetés ez a találkozás, mely egyúttal félreismerhetetlenül eszméltet saját önszemléletünk megtévesztő optikájára. Arra, hogy a magyar szellemi-politikai elitek két legjellegzetesebb magatartása: a leckeszerű „éltanuló” nyugatosodás, „vizsgára készülés” Európából; és a birtokon kívüliség frusztrációjától vezérelt ökölrázó retorika végső soron egyaránt téves helyzetfelismerésen alapul. Komp-ország metaforája valójában már Ady idejében sem volt helytálló: társadalmunk és kultúránk mélyszerkezete ezer év óta félreismerhetetlenül Európához kapcsol minket. E szerkezet Szűcs Jenő által felemlegetett „szinte minden ponton kitapintható módosulásai” csak helyi színt kölcsönöztek a kelet-közép-európai magyarságnak, miként a szigeti lét sajátosságai az angolnak.

Az aktuálpolitikai érdekektől vezérelt múltba révedő köldöknézés vagy a hisztérikus öngyűlölet különösen torz perspektívát eredményez. Ázsiainak lenni korántsem szitokszó: jól tudjuk, hogy az ókori Perzsia, India, Kína csodálatos kultúrák bölcsője volt, sőt a szkíták kincsei is gazdagságról, kifinomult ízlésről tanúskodnak. De lássuk be, Szent István kora óta a magyar szellem fejlődésének iránya rendkívül kevés közös pontot tud felmutatni Ázsia népeivel: míg a tatárok elől menekülő kunokat, jászokat úgyszólván nyom nélkül asszimilálta a letelepedett életet folytató magyarság, s a mongol hordák keleti műveltség helyett felégetett falvakat hagytak maguk után; addig az ottománok 150 éves uralma is csak néhány építészeti emlékkel, néhány ruhadarabbal és török eredetű jövevényszóval gazdagította a magyarság kultúráját. Művészetünk és művelődésünk szerkezete eközben mindvégig európai tendenciákhoz igazodott: a tatárdúlást az Anjouk lovagkora követte, s a török hódoltság árnyékában megbúvó Erdély fejedelmi udvarában és Felső-Magyarország polgárvárosaiban virágzott a magyar reneszánsz műveltség. Mialatt a török elpusztította keresztény európai középkorunk örökségének java részét, Utrechtet, Heidelberget, Cambridge-et járt magyar peregrinusok Bibliát fordítottak, nyomdát alapítottak, nyugati orvostudományt, pedagógiát, filológiát műveltek a három részre szakadt hazában. Szerencsés pillanatokban, – ha hagyták –, a magyarság olykor-olykor a Nyugat nagy népeit is megelőzte: Mátyás király udvarába egy századdal előbb jutott el az itáliai reneszánsz szellem, mint Montaigne és a Plèiade-kör költőinek 16. századi Franciaországába vagy az Erzsébet-kori Anglia távoli világába. Herder „átka” alatt nyögő regényes, hősies, felkavaróan gazdag 19. századunk irodalmi, képzőművészeti, bölcseleti, építészeti öröksége nélkül pedig pótolhatatlanul hiányos lenne Kelet- és Közép-Európa szellemi színképe. Sőt, ez utóbbinak a Majális példája szerint a „népek hazája, nagyvilág” számára is van máig érvényes, európai üzenete. Nem vagyunk tehát „fél-ázsiai népség”, merő betyáros-népszínműves egzotikum két kontinens határán. Szinyei Merse Pál és legkiválóbb társai évszázadokon át újra meg újra jegyet váltottak a magyarság számára Európába.

A magyar politikai osztály és a véleményformáló elit felső szintjein is megnyilvánuló Európa-ellenesség épp ezért roppant paradox, identitásunk felszámolásával fenyegető, végső soron önpusztító gyűlölet. Manapság megint egyre többen vannak azok, akik legszívesebben egy képzeletben újrajátszott veszprémi csata győztes Koppányának szerepében tetszelegnének. Alig leplezett vágyuk a nagyfejedelem által hazánkba hívott írástudó itáliai szerzeteseket, német lovagokat hazazavarni, s végül a Vereckei-hágón át sértetten visszavonulni Levédiába. Várkastély helyett jurtában lakni, rovásírást tanulni, fehér lovat áldozni az ősmagyar nemzeti isteneknek, s csodaszarvast űzve tovább álmodni a napkeleti álmot. Azt az álmot, amelyből Szent István király már ezer éve felébredt, és tűzzel-vassal gondoskodott róla, hogy népe is kijózanodjon belőle. Máig sem lehetünk elég hálásak érte.

Amiről minduntalan azt hisszük, örök kérdés, valójában már régen nem az. Szent István és nyomában a világ már döntött helyettünk. A kanadai rénszarvasvadász, az indiai taxisofőr, az ausztrál farmer és a brit könyvkiadó szemében menthetetlenül, visszavonhatatlanul európaiak vagyunk: Európa mi is vagyunk. Szinyei Merse Majálisa a tanú rá. Épp ideje, hogy észrevegyük.

Pannonius Viator