És ha már itt járunk: ezt ki írta?

Megjelent a Sztálint köszöntjük című 1949-es kötetben (Magyar költők versei a 70 éves Sztálinhoz), majd újra a Felszabadítónk Sztálin című, a szovjet vezér halálára kiadott 1953-as kötetben.

Három vers-szakasz, prózában.

1.

Amikor Moszkvában jártam – még ezerkilencszázharmincnégyben – szerettem volna Sztálint is látni.

– Voltaképpen ismerni szeretném; hogy hazatérve róla is beszámolhassak – mondtam egy ráncosarcú, de vén ráncai közül fiatalosan okos tekintetet hunyorgató orosz írónak.

– Akkor üljön rögtön vonatra – mondta.

– Miért? Hol láthatom?

– Az egész országban. Mindenütt, ahol munka folyik. Ott mindenütt van őbelőle valami.

– Vagyis ahhoz, hogy őt megismerjem, járjam be az egész Szovjetúniót?

– És még akkor sem ismerné egészen. Mert az ő gondja azon is túlterjed.

2.

Az ember több, mint az arca. Több a lelkénél, a szelleménél is. A tetteinél is több. De mérni mégis csak azzal lehet, amit magából másoknak ad. Jól mondják, hogy aki másoktól elvonul, az elevenen eltemetkezik. Ami megfordítva annyit jelent, hogy – bár tudtod nélkül is – annyiszor élsz, ahány emberért élsz.

Megfogadtam annak az én öreg tanácsadómnak a szavát, akinek tekintete olyan gyík-elevenséggel szaladgált a szem ráncai közt; de mégsem mondtam le az élményről, hogy Sztálint láthassam.

A szovjet írók első nagy kongresszusára voltam meghíva – olyanféle vendégként, amilyen vendég lakodalomban az ember; ülhettem, hallhattam, figyelhettem az örvendezőket.

Abban a reményben, megjelenik ott talán Sztálin is.

De aztán az történt, hogy mihelyt az országot járhattam, én magam nem igyekeztem nagyon arra a kongresszusra, vissza Moszkvába. Írók helyett gyárakat láthattam, ezerholdas búzatáblákat. A mű mindig jobban érdekelt, mint az alkotó. Itt utaztomban pedig nem is az írók műveit láthattam, hanem azokat a műveket, amelyekről ők készítették alkotásaikat.

Rosztovot láttam, Gorkijt, a dnyeprogeszi duzzasztótelepet. Tízezer kilométert utaztam.

3.

A felén járhattam ennek a tízezer kilométeres útnak, mikor az Azovi-tenger mellékén egy kisebb városba jutottam. Megnéztem a gyárat, színházat, az új könyvtárat, a gyermekotthonokat. Megnéztem egy közeli falvat, amelyben azelőtt csak sárkunyhók voltak, de ahol most új házak sorakoznak. Itt is megnéztem a könyvtárat, a kultúrházat. Vinni akartak egy gyerekotthonba.

Gyerekotthont már eddig is annyit láttam, hogy előadást tarthattam volna akár a dadáknak is.

– De menjünk csak; megígértük!

Az én gyerekotthon-ismeretemnek már ez sem mondhatott újat. Tiszta volt, rendben volt. A gyermekek zöme öt-hat éves volt. De akadt köztük tíz-tizenkét éves is.

Az lepett meg, hogy igen büszkék voltak; valami miatt igen nagyon adtak magukra. Fejük fönt volt, szemük csillogott. Vették le ruhájukról a pihét is. S fegyelmeztették egy-egy pillantással egymást.

Némán is oly láthatóan várták az alkalmat a szóra, hogy meg kellett kérdeznem, mivel vannak úgy tele.

– Itt járt Sztálin elvtárs!

S ettől még jobban kigyúltak.

Az embernek az volt a képzelme, mintha annak a tekintetek, amely oly boldoggá tette őket, azóta is magukon érzenék a fényét.

Ez ragyogott a személyzet tagjainak arcán is.

Nos, gondoltam, ha szemtől szembe nem is, de most mégis láthatom Sztálint; olyanformán, mint amikor oldalsó tükörből lát meg valakit az ember. És ez a látás lesz az igazi. Mert az ember arca és lelkülete nem halott anyagként vetül ki az ilyen tükörből; megméri az, hogy mit sugároz tovább.

-Mikor járt itt?

Kiderült, hogy már három éve járt ott. Közvetlenül az otthon megnyitása után. E szerint a kisebbek jószerivel nem is emlékezhettek rá.

Különös, az első pillanatra zavarbaejtő érzés fogott el. Bizonyosnak, valóságnak éreztem, hogy ezek a kisgyerekek emlékeznek Sztálinra. Azt érzetem, hogy itt mindenki azt érzi, hogy tegnap suhant végig rajtuk Sztálin tekintete. Hogy ez a tekintet most is rajtuk van s ez kitüntetést ad s kötelességet ró rájuk. Ritkán tapasztalhattam így szemtől-szembe, mi a rajongás; ennek a heve csapott meg.

Nem voltam kommunista; tán épp ezért mérhettem rejtelmes erejét. Ezért is éreztem ezt az élményt versbevalónak. Nem terhelem azzal, hogy rímet aggatok rá.

Advertisements

Nem minden vélemény számít - a véleményeket szigorúan cenzúrázzuk, e helyütt véleményt csak a demokratikus keretek között lehet nyilvánítani!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s