Weöres Sándor: Majomország

388332_285430198247203_711454986_n

majom

Reklámok

Tóta W.: Wake the fuck up (forrás: HVG.hu)

Kedves Olvasóink!

Ma olvastunk egy olyan írást, amelynek egyes mondatait akár zászlónkra is tűzhetnék, annyira helytállóak (ld alább). Pontosan ennek az attitűdnek az elkerülése motivál minket is, amikor írunk a magyarországi helyzetről. Különbség van ugyanis aközött, hogy kicsit jól/kicsit rosszul mennek a dolgaink és nem politizálunk, és aközött, hogy “helyzet” van.

Szétverték az alkotmányos rendet iszonyatos energiákat megmozgatva, ahelyett, hogy a gazdaság fellendítésén fáradoztak volna. Ennek megfelelően a gazdaság a sokadik elképesztően buta lépést követően zuhan. A tetejébe ráadásul szétzilálták a nemzetközi kapcsolatainkat (iszonyatos károkat okozva ezzel).  E tényekre nem lehet az a válasz, hogy mi nem politizálunk, csak minket hagyjanak békén.

Majus1_08

1957 május 1. Az apolitikus attitűd egyik sarokpontja. Az korabeli és jelenlegi helyzet gyökeresen más, viszont a társadalmi reakciók és reflexek ugyanazok, 2012-ben is.


Amikor a “fiúk” felgyújtották a százmilliókért felújított köztévét, pedig a jelenlegi körülményekhez képest semmilyen “helyzet” nem volt, csupán egy politikus hazudott és rosszabbak lettek a mutatóink, valamiért azt hitték az emberek, van a tiltakozásnak alapja. Jelen helyzetben pedig nincsen? Korábban be lehetett költözni a parlament elé, de az “akolmeleg” féldiktatórikus, posztokommusta rezsim már megfelel? Egy épeszű tiltakozó megmozdulás nincsen soha? Ez a birka mentalitás elképesztő.

HC

***

Tóta W.: Wake the fuck up

Van egy elhibázott válasz. Egy generáció derékhada tudja le annyival, hogy őt nem érdekli a politika. Sok hangon szólal meg ez a közöny, és sok rétege van. De mind ugyanoda vezet: a strucchoz és az ő politikájához.

A politika unalmas, ezért a hírek is azok, tájékozódás nélkül viszont még érthetetlenebbé válik minden. Pedig a politika csak annyira unalmas, mint maga az élet, és kétségtelenül érdekesebbé vált itt a túlélés az utóbbi időben. És ami felbassza az agyunkat, az többnyire nem unalmas, legfeljebb szar.

Például az, hogy nincs munka, nincs megrendelés és nincs hely az egyetemen se, az vastagon politika. Az is, hogy bujkálni kell egy nyomorult spanglival, pedig Kaliforniában például már nem kell, és hamarosan Pozsonyban sem – nem évszázados hagyományok miatt, hanem mert pár év alatt eljutottak idáig. Hogy Bécsbe kell menni egy elviselhető abortuszért, ha olyan adódik. Az sem természeti jelenség, hogy a kultúra penészes agyú komisszárok kezére kerül, akik megfojtanak mindent, ami érdekes. Mindezt valaki csinálja.

Azért csinálhatja, mert ti nem politizáltok.

Nem titok: a regisztráció bevezetésétől többek között azt reméli ez a rezsim, hogy a fiatalok nem fognak buli, tanulás vagy munka helyett sorba állni a hivatalban. Azért kell ezt remélniük, mert sejtik, hogy a huszonévesen kádernak álló kukacokat leszámítva ezzel a korcsoporttal eléggé kibabráltak.

A bully színe

Lehet azt mondani, hogy Magyarország reménytelen, és minden politikus seggfej. Kényelmes is, meg még bölcsességnek is tűnik, mint minden közhely, ami az egészről mondja meg a frankót. Pláne hogy van is benne igazság.

Az viszont most nem működik, hogy mivel a politika gáz, elbújunk előle szépen a könyvtárba, színházba, a diszkóba meg a romkocsmába merengeni. Ezt esetleg meg lehet húzni egy épeszű plurális demokráciában, amely az ilyen színtereket nem tekinti csatatérnek. De ez a politika megy utánad. Jön, és bezárja a könyvtárat, mert kell a pénz focira. Bezárja a diszkót, mert az istentelen, a romkocsmát, mert zajos, aztán a színházba hajtat, felmegy jelenet közben a színpadra, lepofozza onnan Richárdot, és ünnepelteti magát. Úgy gondolja, hogy nem merik pofán dobni tojással.

Nincs hova hátrálni. Ilyen a bully természete: csak az erőből ért. A politikával szemben viszont csak az mutathat erőt, aki maga is politizál; pontosabban felismeri, hogy ma a normális élet óhajtása önmagában is politizálás. Ehhez nem kell belépni az MSZP-be, pláne a 4K-ba; van ezen kívül még lehetőség bőségesen, az egyetemi barikádtól odáig, hogy igenis elsétálunk regisztrálni, aztán meg szavazni. Akár olyanra, aki szintén ciki ugyan, de legalább nem képzeli magát mindenki apjának. Különösen elvárható ez azoktól, akik külföldre voltak kénytelenek távozni: ideje van a törlesztésnek. Mindezt érdemes jelezni is előre, és ennek egyik hatásos módja a tüntetés.

Néma gyereknek nincs hazája

Mellesleg a politika is egy munka, ezért meg kell becsülni. Huszonhárom évvel ezelőtt még volt, aki egyetemistaként nem félt nekimenni a rezsimnek. Kiállt a jogaiért, szervezkedett és pofázott, nem tisztelt semmilyen tekintélyt, és eddig eléggé bejött neki a karrier. Most viszont arra bazírozik, hogy ma már nem teremnek ilyen pimasz és ügyes kölykök.

Két mérhetően apolitikus réteg rajzolható körbe Magyarországon. Az egyik a 18-29 éves fiatalok, a másik a cigányság. Az előbbiek jól teszik, ha felmérik, hova vezet a politikai képviselet feladása. De még annál is súlyosabb tragédiához. Ha az ifjúság szempontjai figyelmen kívül hagyhatók, az a nemzethalál előszobája. Akkor az az ország úgy kezd élni, mintha nem lenne holnap. És nem is lesz.

***

Utóbbi megállapításhoz még azt hozzátennénk, hogy (ahogyan arra fentebb utaltunk is) létezik egy, a kommunizmus alatt felnőtt és szocializálódott generáció is, amely megijed, és bizony úgyszintén az apolitikus attitűdöt terjeszti, ha agresszív kormányzati politikával találkozik. Jellemző rá a “ne szólj szám, nem fáj fejem” attitűd, “inkább ne  mondjuk el a véleményünket, és menjünk ki a piacra nyugodtan. Hogy nem tudom megvenni a kiló húst, már nem is zavar”.

Vissza Európába – de merre?

-tudósítás-

„Félve gondolok a napra, mikor a konzervativizmusnak nálunk: Vicomte D’Haussonville-jei, comte de Vogue-jei, Brunetière-jei, Barrés-jei, Bourget-jei, Lemaître-jei támadnak, kik napokra megingatnak nézeteimben, ha természetem egész ellenállásával feszülök is neki érveiknek. (…) Félelmes emberek! és mégis valami perverz-esztéta vágyakozással idekívánom őket hozzánk. El szeretném magamat bűvöltetni logikájuk, stílusuk, tudásuk által – aztán nekik akarok rontani, szét akarom őket nézni. Csak már itt volnának!”

(Hatvany Lajos: Az úri hölgyhöz)

276653_241250776002968_1336878645_n[1]

Hűvös novemberi délután, Spätherbst-Nachmittag-enisamkeit odakünn. Az elegáns pécsi rendezvényközpont különtermében Lakner Zoltán politológus tart előadást. Rendező szervezet neve nem szerepel a plakátokon, bár az Európába visszavezető útra vonatkozó címadás elárulhat egyet-mást a hazai közélet viszonyai közt jártas szemlélőnek. Az előtérben, aláírásgyűjtő íveken MSZP-s logó villan, bent az öregurak zakójának hajtókáján egy-egy Kossuth-címer. Később a párt városi prominenseinek egyike-másika is feltűnik. Nos igen. Most már egyértelmű, hova is kerültünk. Körbenézek a teremben: zömében a kisnyugdíjas „derékhad” képviselteti magát, mellettük néhány Fluor Tomi-külsejű alternatív fiatal, az underground fajtából. Elég nagy kontraszt, a középkorosztály láthatóan – és látványosan – távol.

Az elnök a „Demokratikus Kör” nevében üdvözli az egybegyűlteket. Na, már ezt is tudjuk… A fiatal politológus belekezd, bon mot-val indít: „A kormány már tulajdonképpen megbukott” – mondja. Ejnye, nem korai ez még? „Megbukott, mert politikai eszközökkel már nem tudja fenntartani a hatalmát, ezért közjogi eszközökhöz nyúl” – hangzott az indoklás. Na, igen, így már egy kicsit más. Az ELTE nyakkendős, teniszcipős oktatója pontosít, a kezdeti felütés után korrekten, meggondoltan beszél: – „… a parlamentáris rendszerekben természetes, hogy jelentős a kormányfő politikai hatalma, pláne, ha kétharmados felhatalmazást kap – mondja –, de az már nem szokványos a nyugati demokráciákban, ha a közjogi keretek feszegetésével, a jogszabályok egyoldalú átírásával tovább bővíti a hatalmát, ahogy ma Magyarországon történik…” Ezek után a kreatívan alkalmazott közjogi eszközök taglalása következik: az Alkotmánybíróság új tagokkal való bővítése, a Médiahatóság bírói döntést semmibevevő gyakorlata Klubrádió-ügyben, a kormánypárt választási kampányban elhallgatott egyoldalú alkotmányozási szándéka, az állampolgári részvétel (népszavazási kezdeményezés, képviselőjelölt-állítás) érvényességi küszöbeinek indokolatlan emelése, a választókerületek határainak tendenciózus átrajzolása, és persze a regisztráció… „A bojkott nem vezethet eredményre” – érvel Lakner. „Mondják, hogy akkor felfigyelne ránk a világ… na igen… és akkor mi van?” – kérdez vissza. „Amíg nem azt írják a törvénybe, hogy választást csak a Fidesz nyerhet Magyarországon, addig megvan a kormányváltás elvi lehetősége” – biztatja a jelenlévőket. Nincs tehát lefutott meccs, ha szabálytalanságokra derül fény, utólag is lehet jogorvoslatot követelni. Aztán gyorsan hozzáteszi, a törvénybe iktatást csak viccnek szánta… hát igen, már ezt sem árt hangsúlyozni…

Construction and map of Europe

Az előadás második felében a politológus a megosztott demokratikus ellenzék lehetőségeit taglalja. Tíz évvel fiatalabbnak érzem most magam, mintha egy SZDSZ-es rendezvényen lennék, 2002 táján… a téma most is, ugyanúgy mint akkor: „Mi kell az Orbán-kormány leváltásához?” – Na, hiszen, ha csak ennyi kellene a visszafiatalodáshoz… azóta nemcsak öregebbek lettünk, de szegényebbek is egy illúzióval… Felrémlik, valaki már ’98-ban azt találta mondani egy kerekasztal-beszélgetésen a választások után, hogy a Fidesz olyan mint a Terminátor: akárhányszor legyőzik, a higany mindig újra összeáll… le is hozta a MoVi, filológus hajlamú olvasó megkeresheti valamelyik nyári számban. Pedig akkor még nem is tudhattuk… Hát igen, „az álmok aggasztó képessége az, hogy megvalósulnak….” A rémálmoké is. Lakner szerint az LMP kongresszusi döntése a kívülmaradásról biztosan nem végleges, hiszen két korábbi szövetségese, a Milla és a Szolidaritás az „Együtt 2014” mozgalom oszlopos tagja. A zöldek határozata sokkal inkább a kivárásról szól, partnerek nélkül a politikai „senkiföldjén” biztosan nem lehet új centrumot építeni. Az MSZP-ről – a jelenlévők többségének félreérthetetlen pártszimpátiája ellenére (vagy tán épp azért?) – meglepően keveset szól. – Halottról csak jót vagy semmit, főleg a gyászolók jelenlétében? – Na nem, nem, ott azért még nem tartunk! Lakner szerint az MSZP kivár, és ez hihetőnek is tűnik. A Jobbikról viszont tényleg nincs mondandója, őszintén.

Angela Merkel

Az egyórás előadás után kérdések következnek. Eleinte elég korrekten megfogalmazott felvetéseket kap a politológus – helyenként némi PR-aktivitással kiegészítve. Gyurcsányista nyugdíjas a felszólalása végén bejelenti, hogy „úgynevezett flesmobot” [flash mob – a szerk.] hirdetnek másnapra a Rektori Hivatal elé, az egyetem költségvetésének csökkentése elleni tiltakozásul. A baseball-sapkás fiatalok harsány nevetésben törnek ki. Biztosan nem mennek el, auf ersten Blick. Pedig ez róluk kellene hogy szóljon… jaj, Istenem, talán nem felülről kellene még mindig mindent megszervezni! Ha a bottal közlekedő pártaktivista nyugdíjasok helyett az egyetemistákra bíznák, még hiteles is lehetne a dolog… mert hogy indokolt, az nem kérdés! A következő felszólalóról egy idő után kiderül, hogy a „Munkáspárt 2006”-ot képviseli. (Van még ilyen?) Végül egy idősebb hölgy „fülkeellenforradalmat” vizionál, éhező kisnyugdíjasokat, áruló LMP-t emleget. Elszabadulnak az indulatok. „Mondja meg az elempéseknek, ha találkozik velük, hogy ne taktikázzanak, mert mi fogjuk megszívni!” – szólítja fel Laknert. A fiatalok összenéznek, magukban nevetnek. „A Fidesz kétharmados jogalkotása törvénytelen, erre hivatkozva miért nem semmisítheti meg őket egy új kormány 2014 után egyszerű többséggel?” – kérdezi valaki más. Lakner Zoltán diplomatikus. Udvariasan visszautasítja, hogy ő O. V. lelki világával foglalkozna (mert ez is felmerült), nyugtatja a kedélyeket. Elmondja, hogy a kétharmados törvények feles módosításával nem lenne szerencsés precedenst teremteni, mert akkor az újabb és újabb kormányok négyévente 51%-kal kezdenének alkotmányozni, ami pedig az LMP-t illeti, nos, higgyék el, még nem hangzott el az ügyben az utolsó szó. Egyébként pedig ő tényleg szokott mindenféle pártok képviselőivel találkozni, LMP-sekkel is.

A rendezvény lassan véget ér, a levezető elnök felkéri a jelenlévőket, hogy távozóban írják alá a kinti íveket. Ez utóbbit a magam részéről inkább elengedném, de mire odaérek, már nyomuk sincs (nem, nem azért, mert én oltom le a villanyt, – bár nem sietek, ez tény…). „Két éve még hajléktalanok se vótak!…” – ironizál az egyik baseball-sapkás, távozóban.

Kint, a novemberi estében ismét eszembe töredeznek báró Hatvany Lajosnak a szép emlékű úri hölgyhöz címzett szavai, mint annyiszor mostanában: „Ebben az új életben meg kell újulnia mindennek, még… még a konzervativizmusnak is.” „Félve gondolok a napra… El szeretném magamat bűvöltetni… Csak már itt volnának!”

Pannonius Viator

És ha már itt járunk: ezt ki írta?

Megjelent a Sztálint köszöntjük című 1949-es kötetben (Magyar költők versei a 70 éves Sztálinhoz), majd újra a Felszabadítónk Sztálin című, a szovjet vezér halálára kiadott 1953-as kötetben.

Három vers-szakasz, prózában.

1.

Amikor Moszkvában jártam – még ezerkilencszázharmincnégyben – szerettem volna Sztálint is látni.

– Voltaképpen ismerni szeretném; hogy hazatérve róla is beszámolhassak – mondtam egy ráncosarcú, de vén ráncai közül fiatalosan okos tekintetet hunyorgató orosz írónak.

– Akkor üljön rögtön vonatra – mondta.

– Miért? Hol láthatom?

– Az egész országban. Mindenütt, ahol munka folyik. Ott mindenütt van őbelőle valami.

– Vagyis ahhoz, hogy őt megismerjem, járjam be az egész Szovjetúniót?

– És még akkor sem ismerné egészen. Mert az ő gondja azon is túlterjed.

2.

Az ember több, mint az arca. Több a lelkénél, a szelleménél is. A tetteinél is több. De mérni mégis csak azzal lehet, amit magából másoknak ad. Jól mondják, hogy aki másoktól elvonul, az elevenen eltemetkezik. Ami megfordítva annyit jelent, hogy – bár tudtod nélkül is – annyiszor élsz, ahány emberért élsz.

Megfogadtam annak az én öreg tanácsadómnak a szavát, akinek tekintete olyan gyík-elevenséggel szaladgált a szem ráncai közt; de mégsem mondtam le az élményről, hogy Sztálint láthassam.

A szovjet írók első nagy kongresszusára voltam meghíva – olyanféle vendégként, amilyen vendég lakodalomban az ember; ülhettem, hallhattam, figyelhettem az örvendezőket.

Abban a reményben, megjelenik ott talán Sztálin is.

De aztán az történt, hogy mihelyt az országot járhattam, én magam nem igyekeztem nagyon arra a kongresszusra, vissza Moszkvába. Írók helyett gyárakat láthattam, ezerholdas búzatáblákat. A mű mindig jobban érdekelt, mint az alkotó. Itt utaztomban pedig nem is az írók műveit láthattam, hanem azokat a műveket, amelyekről ők készítették alkotásaikat.

Rosztovot láttam, Gorkijt, a dnyeprogeszi duzzasztótelepet. Tízezer kilométert utaztam.

3.

A felén járhattam ennek a tízezer kilométeres útnak, mikor az Azovi-tenger mellékén egy kisebb városba jutottam. Megnéztem a gyárat, színházat, az új könyvtárat, a gyermekotthonokat. Megnéztem egy közeli falvat, amelyben azelőtt csak sárkunyhók voltak, de ahol most új házak sorakoznak. Itt is megnéztem a könyvtárat, a kultúrházat. Vinni akartak egy gyerekotthonba.

Gyerekotthont már eddig is annyit láttam, hogy előadást tarthattam volna akár a dadáknak is.

– De menjünk csak; megígértük!

Az én gyerekotthon-ismeretemnek már ez sem mondhatott újat. Tiszta volt, rendben volt. A gyermekek zöme öt-hat éves volt. De akadt köztük tíz-tizenkét éves is.

Az lepett meg, hogy igen büszkék voltak; valami miatt igen nagyon adtak magukra. Fejük fönt volt, szemük csillogott. Vették le ruhájukról a pihét is. S fegyelmeztették egy-egy pillantással egymást.

Némán is oly láthatóan várták az alkalmat a szóra, hogy meg kellett kérdeznem, mivel vannak úgy tele.

– Itt járt Sztálin elvtárs!

S ettől még jobban kigyúltak.

Az embernek az volt a képzelme, mintha annak a tekintetek, amely oly boldoggá tette őket, azóta is magukon érzenék a fényét.

Ez ragyogott a személyzet tagjainak arcán is.

Nos, gondoltam, ha szemtől szembe nem is, de most mégis láthatom Sztálint; olyanformán, mint amikor oldalsó tükörből lát meg valakit az ember. És ez a látás lesz az igazi. Mert az ember arca és lelkülete nem halott anyagként vetül ki az ilyen tükörből; megméri az, hogy mit sugároz tovább.

-Mikor járt itt?

Kiderült, hogy már három éve járt ott. Közvetlenül az otthon megnyitása után. E szerint a kisebbek jószerivel nem is emlékezhettek rá.

Különös, az első pillanatra zavarbaejtő érzés fogott el. Bizonyosnak, valóságnak éreztem, hogy ezek a kisgyerekek emlékeznek Sztálinra. Azt érzetem, hogy itt mindenki azt érzi, hogy tegnap suhant végig rajtuk Sztálin tekintete. Hogy ez a tekintet most is rajtuk van s ez kitüntetést ad s kötelességet ró rájuk. Ritkán tapasztalhattam így szemtől-szembe, mi a rajongás; ennek a heve csapott meg.

Nem voltam kommunista; tán épp ezért mérhettem rejtelmes erejét. Ezért is éreztem ezt az élményt versbevalónak. Nem terhelem azzal, hogy rímet aggatok rá.

Na, vajon ki írta ezt a finom társadalomkritikát természeti képekkel ötvöző “zsengét”?

Elnézést, h. nem találtuk meg magyarul, viszont e helyütt egy finom lélek olyan rezdüléséről van szó, amely oldalunkon helyet igényel. 😉

Soselo: When the luminary full moon

When the luminary full moon
Drifts across the vaults of the sky
And tit light, shining out,
Begins to play on the azure horizon;

When the nightingale’s whistling song
Starts to twitter softly in the air
When the yearning of the panpipe
Glides over the mountain peak;

When the mountain spring damned up,
Once more sweeps the path away and gushes,
And the forest, woken by the breeze,
Begins to toss and rustle;

When the man drive out by his enemy
Again becomes worthy of his oppressed country
And when the sick man, deprived of light,
Again begins to see sun and moon;

Then I too, oppressed, find the mist of sadness
Breaks and lifts and instantly recedes;
And hopes for the good life
Unfold in my unhappy heart!

And carried away by this hope.
I find my soul rejoicing, my heart beats peacefully;
But is this hope genuine
That has been sent me at these times?