Fojtás és élni hagyás

Amikor annak idején, még kiskamaszként németországi unokabátyámat meglátogattuk, majd ott ragadtunk hozzávetőleg egy hónapra, és haza kellett jönni Magyarországra, igen furcsa érzés volt. Nem az volt a furcsa, hogy a németek mások – elég sok rokonunk élt Németországban, kisgyerekkorom óta “közöttük voltam”. Ez nem volt igazán érdekes. Az volt érdekes, ahogyan a levegő elkezdett fojtogatni és beszűkült a tér azonnal, ahogyan átléptük az országhatárt, és megérkeztünk Magyarországra.

Egy példával érve: unokabátyámnak segítettünk, amiben tudtunk (így jómagam például sokat sétáltattam a kutyáját a patakparton a kis faluban, amiben lakott). Szüksége volt egy speciális festékre, amit úgy kellett neki megrendelnünk. Köln mellett lakott – felhívtunk neki egy berlini (!!) boltot, ahol azt követően, hogy elmondtuk, milyen szín kellene, az eladó elkezdte felsorolni a színeket a listájáról – egészen nyugodtan, mintha más dolga sem lenne. Úgy az ötvenedik körül megálltunk, és kiválasztottuk a színt – postán két (!!!) nap alatt ott volt. Még aznap feladta valaki a boltból. Amikor hazaértünk, ugyanazokat a színeket mi is meg akartuk venni itthon magunknak – bezarándokoltunk egy hazai boltba. A boltos körberöhögött, durván megsértett, és dolgunk végezetlen elküldött. Egyik barátunk a boltban maradt – a boltos nem tudta, hogy az illető hozzánk tartozik. A barátunktól tudjuk, hogy miután távoztunk, még mindenféle idiótának lehordott minket, állítólag jó ideig mocskolt bennünket – ki tudja miért, hiszen nem is ismertük egymást. Furcsa volt, hogy a “jeges” németeknél, akik attitűdje alapvetően más, mint a mienk, mennyivel jobb volt élni. A gesztusaik mennyire a mi gesztusaink voltak, míg ha hazaértünk, nem értették meg őket az emberek.

Ettől az attitűdtől lesz végtelenül szűk keresztmetszetű, elviselhetetlen egy ország – gyakorlatilag egy végtelenül nehezen élhető hely. A furcsa ebben a helyzetben az, hogy az attitűdbeli különbségeket akkor érezzük igazán, ha egy idegen országban járunk. Ha valaki viszonylag keveset mozdul ki, nem érzi ezt a fajta kulturális deficitet. Egy darabig jómagam azt gondoltam, ez csupán a külföldi tartózkodás körüli “örömhurrá”. Idővel azonban az ember rájön, hogy sajnos nem az. Egy olyan országban, ahol az emberbe kétnaponta belekötnek  (legutoljára például egy hajléktalan biztosította a busz utasait arról, hogy mindegyiket ki fogja nyírni, majd ezt követően rágyújtott), végtelenül nehéz az élet. Fura, de azt gondolom ráadásul, hogy az elmúlt öt évben a közmorál az eredeti állapotról is zuhant egy nagyot, ki lehet jelenteni: a magyarok mára morálisan nagyságrendekkel gyengébbek, mint Nyugat-Európai társaik. Amikor Kertész Imre azt emeli ki Berlinből, hogy a helyiek “kedvesek”   és udvariasak – ezt vajon hogyan tehetik meg? A kedves olvasóinknak hányszor köszönik meg a boltban, ha előre engednek másokat? Csak jelezném, hogy az Egyesült Királyságban, a kisvárosban, ahol jelenleg vagyok (ahol persze jobb a helyzet, mint a nagy metropoliszokban, ez tény), személyes statisztikám szerint tízből kilencszer és félszer megköszönik. Ugyanezt láttam a svájci városokban is. És mellette a külföldre látogató magyarok arroganciáját és bunkóságát, ahogyan nem veszik észre az orruk előtt heverő gyöngyöket – a társadalmi együttélés rendezett voltát. Amikor elkezdenek külföldön zsidózni – olyan, mintha az otthonról hozott bunkóságot exportálnák. Ahogyan egy skót nénike mondta a minap (alapvetően az oroszokra) nekem: meg kéne tanítani őket, hogy a “mi társadalmunk” nem így működik, nem ezek az értékeink, amiket tiszteletben kell tartania mindenkinek. Amikor megfeszítik a csuklyásizmot, valamiért idiótának tűnnek egy ilyen közegben, mert erre nincs itt szükség.

Hogyan tehetik meg Nyugat-Európában, hogy élhetőbb államokat építenek? Nos, úgy, hogy az életük alapja az élni hagyás. Egyrészt hagyják, hogy a másik mást gondoljon, mint ők. Másrészt a nyugat-európai kultúra váza nem tűnt el, él, létezik (és jelentem, innen, Nyugat-Európából) virul. Az alapvető értékek az esetek jelentős részében a helyükön vannak, az emberek tisztelik és (bármíly furcsa is ezt így kimondani) szeretik egymást. Végül van még egy lényeges szempont: senki nem sokkol senkit, nem szokásuk. A naturális és öncélú agresszió, az a fajta agresszió, ami nélkül Magyarországon nem maradhatunk életben, nincsen jelen – olyan formában, mint otthon, nem létezik. Egyik ismerősöm azt mondta a közelmúltban, ahhoz, hogy az ember a céljai érdekében ne gázoljon át a másikon, kultúra kell. Igen, csakhogy nem erről van szó Nyugat-Európában. Elképzelhető, hogy valaki a céljai megvalósítása érdekében másokon átgázol. De fölöslegesen, például merő presztízsnyereség miatt, egyéb érdektől mentesen nem, vagy nem feltétlenül – persze pszichopaták mindenhol akadnak. Mégis ők erősítik a szabályt

És itt jutunk el a legutolsó politikai “átgázoláshoz”, a legutolsó turulállításhoz. Belegondoltunk abba, hogy jelenleg a kormány az általa hitelesnek gondolt, ám a társadalom jelentős része által nem elfogadott történelmi jelképeket állít? Ezek nem a mi jelképeink, inkább egy túlzóan nacionalista, embertelen rendszer letűnt kellékei, sohasem fogjuk elfogadni azokat jelképként. Nem kell az árpád-sáv, mert náci felhangja van. Nem kell a turul, és ilyen formában, a történelmi önkritika nélkül, nem kell Trianon emlékmű sem. Nem a mienk Erdély, és igen, egy erdélyi magyar nyugodtan beszélhet ez Európai Parlamentben románul, nem lesz ettől nemzetáruló. Olyanfajta gesztusok ezek a kormány részéről, melyekkel a csendes többséget kiválóan lehet terror alatt tartani – mintegy a nevében is régi-új jelképeket kreálni, ráerőszakolni valamit, amit tiszta szívéből utál és megvet.

Egy értelmes, jóravaló középiskolai tanárommal véletlenül összefutottam pár hónapja Budapesten.  Vadul mocskolta az Európai Uniót, majd azokat a fiatalokat, akik elmennek az országból – jó eséllyel ezt nekem is címezte. Szerinte, akik elmennek, a pénz miatt mennek csak el, ezért kéne kilépni ez EU-ból, hogy ne tudjanak elmenni (egyébként ez is micsoda marhaság, mintha egy demokratikus államból nem mehetnének külföldre, egyedül a diktatúrák képesek hathatósan lezárni a határaikat, demokratikus államok ezt már nem teszik és tehetik meg). De van itt ezzel még egy probléma: az emberek (fiatalok) nem a pénzért mennek külföldre. Azért mennek, hogy ettől a nyomasztó fojtástól megszabaduljanak.

És hát igen, elmondhatjuk: nem nem, soha – ha rajtunk múlik, nem megyünk haza! Ez pedig nem hazafiatlanság – ez egyszerű életképesség, amit a természet és (talán kimondható, ateista olvasóink ide majd gondoljanak mást) Isten belénk plántált. Nem azért élünk, hogy létbizonytalanságban, arroganciával teli közegben, tömeges amoralitással és balkanizálódással szembesülve éljük le az életünket – az élet ennél értékesebb és rövidebb. Békét szeretnénk, morált és rendet – ami Európában, higgyük el, jelenleg messzemenőkig megvan.

Hans Castorp

Advertisements

2 thoughts on “Fojtás és élni hagyás

  1. Ma is aktuális!
    Csúszda
    A csúszda még az előző vezetés alatt épült. Nálunk minden, ami jó, az a jelenlegi vezetés (kormány) érdeme, ami rossz, az a múlt (a régi vezetés hibája, hozzá nem értése, bűne) stb. a bíráló vérmérséklete és tetszése szerint behelyettesítendő.
    Mert hát ez még egy kicsike, zsenge demokrácia kérem. Nem lehet mindenki egyszerre, hírtelen gazdag. Annyi kis engedmény van, hogy most nem egyetlen pártban lehetsz „elvtárs”, hanem többen. De ez rontja az esélyeket is. Mert az egy párt volt az abszolút nyerő. De most melyik a nyerő? Ki tudja? Minden a választáson múlik, a választás meg a félrevezetésen. A választás után meg jön a csúszda. Előzékenyen beleültetnek és siklasz lefelé. Riadtan, kétségbeesetten. Esetleg tesznek alád egy végkielégítés párnát, hogy ne üsd meg magad (és ne ordíts) nagyon. A lecsúszás elkerülhetetlen, és az óhajtott szabadságba vezet. Szabad leszel! Nem kell dolgozni, menned, azt teszed, amit akarsz. Sétálhatsz munkát keresni, felkeresheted a rokonaid, ismerőseid segítséget kérő könyörgő szemmel. Kirándulhatsz a természetbe, ha ismered a gombát, gombát szedni. Megismered a lakókörnyezetedet hullámpapír, üvegbetét után kutatva, végigjárod a kukákat, kocsmákat. Szabad a szabadban éjszakáznod. Nagyszámú új ismeretségre teszel szert. Rájössz, hogy az eddig lenézett páriák sem mind bűnözők, hanem megélni akaró emberek, mint te! Nekik ezt adta a szabadság meg a demokrácia: a korlátlan lehetőséget a megélhetésre.
    Az igazi korlátot nem látod meg. Te nem jutsz pártkasszához, szakértői, tanácsadói honoráriumhoz. Pedig igazi gyakorlati-tapasztalati szakértője vagy a nyomornak, és volna néhány tanácsod arra nézve is, hogy vezetőid mit vezessenek (lovat, ökröt, szamarat) ország helyett. Félő, hogy hozzáértésük ott hamarabb kiderülne, mint emitt, mert ha árokba vezették a szekeret az rögtön látható! De ha mindnyájan rajta ülünk a szekéren, inkább féljük, mint látjuk a gödröt.
    Csak holmi valuta és költségvetés ostort suhogtat a fejünk felett a felkapaszkodott kocsis, míg le nem taszítják onnan, mint annyi elődjét.

    Déli Hírlap Miskolc 1995

  2. Mért kell a költséget vetni?

    Állítólag az ország szántóterületének egyötöde parlagon maradt az idén, de ezzel nem foglalkozik senki. Az Újságok csak arról írnak, lesz-e az országnak „költségvetése”?
    Mi ért kell a költséget vetni? Mi kel ki a költségvetésből? Áremelés! Aztán csodálkozunk, hogy úgy nőnek az árak, mint májusi kukorica, eső után! Mibe vetik a költséget? A hazugság termékeny talajába! Hogyan vetik a költséget? Pénzszórással! Sajnos sokat ellopnak a „vetőmagból”, sokat szórnak szét a semmibe. Ezért a maradéknak jó talaj kell. A Költségvetés talaját mélyenszántó gondolatokkal túrja fel a pénzügyminiszter. Közben arról panaszkodik, hogy sovány az ország lova, és minduntalan beleakad az eke a múlt gyökereibe, az ellenzéki rögökbe! A Fityiszkutya jobboldalról igyekszik levizelni az eketaligát, a kisgazda nagygazda maga szeretné megragadni az eke szarvát. Közben sok korrupciót, hamiskölcsönt, szemetet igyekeznek „beforgatni a szántásba”, hogy az eltűnjék a szem elől! Végezetül félrevezetéssel igyekeznek az egészet „elboronálni”, majd kormánypárti túlsúllyal lehengerezni. Ha ez sem volna elég, kap még egy kis „fejtrágyázást”, hogy megerősödjék a gyöngécske vetés.
    Ha odafigyelnek észrevehetik, hogy elmaradt a gyomirtás, (de volt csávából kihúzás), a konkoly, a gabonarozsda elleni küzdelem. Kézi lesz az aratás,(nagy a szemveszteség) sok kézen-közön megy át a termés, sokat ellopnak ismét. Végezetül keserű, és drága kenyeret sütnek nékünk a „költségvetők”!

    1994. 10. 05. Megjelent az Északmagyarország napilapban, 96. február hóban. Nincs új a nap alatt! Csak a szereplők, a tolvajok változtak.
    „Ha a gazda változik is rajta, marad a nyereg a szamáron!”— ókori mondás

Nem minden vélemény számít - a véleményeket szigorúan cenzúrázzuk, e helyütt véleményt csak a demokratikus keretek között lehet nyilvánítani!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s