HATVANY LAJOS: AZ ÚRI HÖLGYHÖZ

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám

Szüllõ Gézának hálás tisztelettel ajánlom

Ki vagy te márványkeblû szûz? Ennyit tudok még a versbõl könyv nélkül. A többit csak látom: viharos, sötét tenger, égõ csillagfény… amíg lassan-lassan szavak is kibontakoznak a képchaoszból:

Tengervész… csillagtüz… márványkebel…

Méltóságos, mély harangkongású szavak, melyek mintha delejes erõvel vonzanák egymást, egyszerre csak sorokba futnak össze:

Fürtidben tengervészes éj
Szemekkel, mint a csillagtûz,
Hol annyi gõg és annyi kéj
Ki vagy te márványkeblü szûz?

Aztán még csak arra emlékszem: Hah! gõgös Goneril.

Az így aposztrofált úri hölgynek, tudvalevõleg az volt a baja, hogy nem beszélt magyarul, magyar létére.

Hogy örült volna, mi nagy jó urunk Vörösmarty Mihály, ha adatik néki velem olvasnia egy úri hölgy levelét, melyet az legutóbb egy fiatal magyar íróhoz intézett. Bizony, nagyot fordult a világ sora Vörösmarty óta. A modern úri hölgy azt veti a modern magyar írók szemére – bár tudja, hogy sokan közülök rendkívül tehetségesek s bár mindannyiok együttmûködését figyelemmel és érdeklõdéssel kíséri – hogy nem eléggé magyarok.

Ez a fõ vádja. Van más is, több is. Az újságokban, itt is, ott is, mind olvastuk már. Csakhogy ami közhelynek látszott amíg vezércikkgyártók brutális, nehéz tolla lapította szét, ha élénk sercenésû nõi toll hegye fogja föl, gondolkodóba ejtõ megjegyzéssé élesül. Mihelyt a nyomtatott betûk ólomkamráiban fakult szónoki általánosságok erre a lila levélpapírra menekültek s finom erû nõi kéz feledi rajtuk halk rózsaszín árnyát, ott fölfrissülnek és fölélénkülnek szemlátomást.

E folyóirat hasábjain nem egy polémia zajlott le – nálamnál sokkal különbek, magam is néhányszor, megvitattuk a ma és tegnap örök vitapontjait. Oly kimerítõen, annyiszor és oly unos-untig, hogy a Nyugat köreiben kezdõdött már az a megnyugtató balhit terjedezni:

– Ah! errõl szólni sem érdemes. A mi ügyünk, nyert ügy. Legföllebb az irigység, az elfogultság szólhat még ellenünk.

Korai elbizakodás. Íme: a nõi finomság és mûveltség, a méltányos megérteni kívánás, a fölényes pártonkívülállás, sõt jóakaratú érdeklõdés jelenti be nékünk, egy egész kiváltságos társadalmi osztály nevében, amely különben ugyancsak kiveszi részét ez ország életébõl, hogy a mi munkánkban nem számíthatunk az õ segítségükre. Kissé csüggesztõ a dolog. Kissé – nem nagyon. Egyszerûen azt a tanulságot kell levonnunk, hogy a mi számunkra elintézett kérdések a nyilvánosság számára még nem azok – hogy nekünk folyton résen kell lennünk s hogy százegyszer is el kell mondanunk, amit százszor elmondottunk már.

Amikor Vörösmartyék a magyar társadalmat meggyõzték arról, hogy magyarul igenis érdemes írni, mennyivel nagyobb feladat elõtt álltak, mint mi, akik számára csak a tallózás maradt: annak bizonyítása, hogy minden nemzedék a maga módján írhatja meg a maga magyar mondanivalóját.

 

Advertisements

Nem minden vélemény számít - a véleményeket szigorúan cenzúrázzuk, e helyütt véleményt csak a demokratikus keretek között lehet nyilvánítani!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s