Sólyom László aszófői beszéde

Tisztelt Aszófőiek!

1. Mindenekelőtt köszönöm a kedves meghívást Aszófőre, a település immár hagyományos falunapjára. Szívesen jöttünk feleségemmel, hogy együtt ünnepeljünk. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy falunapra hívtak – ez pedig a közösség ünnepe, az összetartozás kifejezése, a 800 évre visszatekintő falu életerejének vidám megnyilvánulása. Tehát a falunap semmiképpen sem az az alkalom, amikor helye lenne vészjósló próféciának vagy győzelmi jelentésnek, vagy akár csak tudóskodó beszédnek az ország helyzetéről és kilátásairól. Ámde Aszófő mégiscsak Magyarországon van, és semmiképpen sem árt, ha a maga lehetőségeit az ország állapotához méri, vagy ha utánagondol, hogy hangulatának, csüggedésének vagy derűlátásának milyen okai és forrásai vannak, azaz mennyire indokoltak. Föltételezem, hogy azért hívták meg korábban a külügyminisztert, most meg engem, hogy a tájékozódáshoz a saját pozíciónkból támpontokat, legalábbis meggondolni valókat adjunk.

2. Meggondolni való szempontokra pedig nagy szükség van, az általános hangulatot ugyanis a tanácstalanság jellemzi. Ennek jele a pártot nem választók egyre növekvő, immár hatalmas tábora, a választáson részt venni nem akarók nagy aránya, amelyekről a közvélemény-kutató intézetek folyamatosan beszámolnak. A pártoktól és pillanatnyi politikájuktól való elfordulást én egyelőre nem tartom bajnak. A józan ítélőképesség jelentkezését látom benne, annak kifejezését, hogy a politika az emberek várakozásainak nem tett eleget. Annak is jele ez, hogy az egyoldalú kommunikációt, az elfogult magyarázatokat egyre kevesebben fogadják el, hogy a politikát uraló fehér-fekete szemlélet, amely a csakis a barát és ellenség megkülönböztetésre képes, egyre kevésbé hiteles. És hogy egyre kevesebben viselik el azt a lebecsülést, ami a magyarázat nélküli, erőszakos kormányzati lépésekből éppúgy árad, mint abból, amikor megérdemelten hitelüket vesztett ellenzékiek lármáznak a demokrácia védelmében. Persze a kiábrándulásból többfelé vezet az út. Vagy a teljes érdektelenségbe, az apátiába – vagy pedig a politikával szembeni igények megfogalmazásába. Sőt, arra a belátásra is juthatunk, hogy a pártpolitikán kívül is van élet; sőt annál jobb élet, minél inkább magunkra építünk.

Ne legyenek kétségeink: a hatalom megszerzésére és megtartására összpontosítók megtalálják a módját, hogy a politikától az érdektelenségbe menekülést hasznukra fordítsák. Például az új választójogi törvény már nem követel meg eredményességi küszöböt. Úgy látszik, az oly sokszor hivatkozott felhatalmazáshoz bármilyen kevés felhatalmazó is elég. Az előzetes feliratkozás nemrég felmerült ötletéről pedig tudni kell, hogy az az Alaptörvénybe és az Emberi Jogok Európai Egyezményébe ütközik.

A politikától való eltávolodás másik, és ezúttal értelmes útja az, hogy az ember nem tér ki a gondolkodás feladata elől. A távolságot éppen arra használja, hogy kellő perspektívából átlássa a helyzetet. Ebben a visszavonultságban érdemes megfogalmazni, hogy egy következő választáson kit és mit érdemesítsünk bizalmunkra.

3. A tárgyilagos véleményalkotást nagyon megnehezíti, hogy a közbeszédet, a médiát az érzelmekre ható, mindig a felületen maradó, soha végig nem gondolt, kielégítően soha ki nem elemzett témák uralják. Ennek káros voltára hadd mondjak egy példát. Természetesen minden magyar embert érint és foglalkoztat Magyarország híre és megítélése a világban. Indokoltan kelt felháborodást az országot rossz színben feltüntető külföldi újságcikkek hangneme, a gyakori ténybeli tévedések, a felületesség, az egyoldalúság. Sokak számára volt megdöbbentő és kiábrándító az Európai Parlamentben zajló vita Magyarországról. Érthető a megbántottság kitörése és a méltatlan bírálatok elleni tiltakozás, például a békemenetben. Ám a politika nem maradhat meg az érzelmek és az összeesküvés-elméletek szintjén. Ez ugyanis csak arra jó, hogy a tárgyilagos, megalapozott kritikát megnehezítse. Aki így szólal meg, azt is az ellenséghez sorolják – a húsz éve nem hallott szóval: könnyen ellenforradalmár lehet.

Mert egyrészt nyilvánvaló, hogy Magyarországon szó sincs lopakodó fasizmusról, és diktatúráról sem. S az Alaptörvény ellen felhozott kifogások legnagyobb része – a házasság, mint férfi és nő kapcsolata, a magzat védelme, Isten nevének szerepeltetése – mondvacsinált. Másrészt azonban mégiscsak vannak súlyos bajok. Újságcikkek elfogultságára könnyű rámutatni. S talán nem volt haszontalan látni, hogy az Európai Parlament is csak olyan, mint más parlamentek, ahol a színjátékot a pártok paktumai, az Unión belüli pozíciószerzés mozgatják. De a Velencei Bizottság, az Európai Unió Bírósága vagy strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága súlyos és szakszerű szavait nem lehet érzelmi politika síkján elütni.

Ezek az intézmények kifogásaikat csak egyes jogi intézkedéseket illetően képesek megfogalmazni és érvényesíteni. Az emberek viszont a megélhetést, az ország gazdasági kilátásait érzik olyannak, ami közvetlenül érinti őket. Precízen megfogalmazott jogi kifogások jelentőségét, a dolog horderejét talán nem is könnyű azonnal belátni, és érzelmi reakciókat is nehezebben váltanak ki. Pedig a gazdaságnak, az állam működésének, de ugyanúgy az emberek közérzetének is a biztonság az alapja. Tehát nemcsak azon a szinten kellene jogbiztonság, amit a beruházók hiányolnak – hogy ti. kiszámítható-e az adózás és a vállalkozás jogi környezete. Hanem mindenek előtt az alapok, az ország működése alapjainak biztonságára van szükség – röviden az alkotmányosságra. Hogy ezek a szilárd alapok megvannak-e, érvényesülnek-e, azt mindenki megérzi. Megint példára hivatkozom. A kilencvenes évek elején szólásmondás volt, hogy „menj az alkotmánybíróságra!”. Akkor nem kellett kötelezően felállítani az alkotmány asztalát, nem kellett nyilatkozatokat kifüggeszteni. Viszont mindenki tapasztalhatta, hogy az új rendszerben az alkotmány alapelvei és jogai érvényesülnek, és ezt bárki a törvényhozással szemben is kikényszeríthette. Az alkotmánybíróság mindenki számára nyitva állt, és működése révén mindenki láthatta, hogy a hatalomnak korlátai vannak, amelyet a törvényhozó és a kormány sem léphet át. Ez nem egyedül az akkori alkotmány szövegén múlott. Kellett hozzá természetesen az is, hogy működjön a kormányzati hatalmat fékező és kiegyensúlyozó szervek rendszere. A biztonság legfontosabb eleme azonban az volt, hogy az alkotmány alapján kiépült egy alkotmányos kultúra. A kultúra, a kulturált viselkedés önuralmat jelent, íratlan közös szabályokhoz igazodást, a többiek megbecsülését. Mindenki érti, hogy mire gondolok, ha azt mondom: van, amit nem tesz meg az ember. Van, amit jóérzésű, rendes ember akkor sem tesz meg, ha a jog betűje szerint megtehetné.

Az utóbbi két évben az alkotmányos kultúra a törvényhozásban és a kormányzásban odaveszett. A kétharmados többség nem ismer korlátot maga fölött, nincs, amit meg ne tenne. Az alaptörvény többé nem a politika határait húzza meg, hanem a napi politika puszta eszközévé vált. A magyar alkotmány, majd a helyébe lépő Alaptörvény elvesztette szilárdságát, feltétlen érvényét. Elveit állandó, napi érdekű módosítások rombolják. Nyilvánvalóan alkotmányellenes szabályokat vesznek fel az alkotmányba azért, hogy ne lehessen megtámadni őket. Előfordult, hogy rögtön az után, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánított egy törvényt, azt az alkotmány részévé tették. Ezzel kibékíthetetlen belső ellentmondásokkal terhelik meg az alaptörvényt. A legsúlyosabb ilyen beavatkozások az alkotmánybíráskodást és a független bírósági rendszert érintették.

Ez a falunapi bevezető nem alkalmas mindennek kifejtésére. Azonban váratlanul tükröt kaptunk a romániai eseményekben. Azt, amit itthon érzelmi okok, pártszimpátia, propaganda stb. elhomályosít, azt most megrökönyödve, de hideg tárgyilagossággal szemlélhetjük a szomszéd országban. Romániában korlátozták az alkotmánybíróságot, megváltoztatták a választójogot, felfüggesztették az államelnököt – bár lehet, hogy ez végül nem fog sikerülni. S lehet persze magyarázkodni, hogy mindez más, azonban a különbségek a lényeget nem érintik. A magyar alkotmánybírák jelölésének megváltoztatása, az alkotmánybíróság hatáskörének megnyirbálása vagy a Legfelsőbb Bíróság elnökének eltávolítása nem volt különb. S az alapállás ugyanaz: a kormánytöbbség előtt nincs akadály, maga az alkotmány sem az.

4. Az emberek tanácstalanságának itt kereshetjük a gyökerét: a kormányzás módjában, eszközeiben, röviden: stílusában. Ez azonban nem mellékes. Az ismert mondás szerint a stílus maga az ember. S így: a stílus maga a rendszer. A kormányzati célokban feltehetően széles egyetértés volna. Ki ne akarna több munkahelyet, növekvő gazdaságot, nemzetközi tekintélyt és mozgásteret, az egész magyar nemzet egységét? Kétségtelen az is, hogy az emberek alapvető változásokat akartak, hiszen ezért mértek olyan súlyos vereséget a korábbi kormányra. A várakozások mellett mindenki elismeri azt is, hogy a válság korlátozza a kormány mozgásterét. Azonban célokat, amelyekben egyetértés volna, a deklarált jó szándékot a megvalósítás módja, az alkalmazott eszközök lerontják. A biztonság kultúrája nemcsak a jogrendszerből tűnik el. Gőzerővel, kíméletlenül folyik mindennek az átalakítása, a törvénygyárban valóságos sztahanovista mozgalom működik. De a nagy átalakítás mégis átláthatatlan. Nem csoda az emberek tanácstalansága, ha nem látják a stratégiai célokat. A változásoknak nincs magyarázata, és eredményük is bizonytalan, hiszen a törvényekhez, intézkedésekhez nem készül hatástanulmány. A politikai és gazdasági hatalom bebetonozásán és központosításán túl legfeljebb pillanatnyi, taktikai célok ismerhetők fel. S nem lehet belátni, hogy az egyes intézkedésekhez valóban szükség volt annyi rombolásra, sérelem okozására, nemzetgazdasági veszteségre, amennyi történt. Ezeket érdemben soha meg nem indokolták. Az Európai Unió, illetve az euró zóna országai is kénytelenek voltak rendkívüli terheket tenni például a bankok nyakába, de ehhez nem rombolták le alkotmányos kultúrájukat és intézményeiket. És partnereink a visegrádi együttműködésben: Lengyelország, Csehország és Szlovákia úgy előzött meg, és jár már messze előttünk, és úgy kezelte a válságot egyes nyugati országokénál sikeresebben, hogy megőrizte alkotmányos kultúráját. Sőt, Lengyelország és Szlovákia sikerének része volt, hogy még ha egy-egy kitérő után is, de mindig visszatért erre az útra. S nagyon fontos tudni, hogy az eddigi magyar intézkedések eredménye szintén elérhető lett volna alkotmányosan kifogástalan úton is.

A jó célok és megvalósításuk ellentmondására jó példa a nyugdíj ügye. A fenntartható nyugdíjrendszernek még körvonalai sem láthatók, a korábban kötelezővé tett magán-nyugdíjpénztárak pénze az államadósság csökkentésre ment el. Vajon a közalkalmazottak esetleg túl nagy létszámát egy általános kényszernyugdíjazással kell megoldani – miközben stratégiai cél, hogy minél többen dolgozzanak? Vagy így kényszerítjük a volt alkalmazottat,  hogy betanított munkásnak álljon? Vagy egy másik kérdés: Miért javulna attól az iskolák színvonala, hogy a tanárok kinevezésébe a helyi közösség ezentúl nem szólhat bele? Vajon nem inkább a nagyon színvonalas tanárképzést és a tanári pálya megbecsülését kellene hosszú távú állami programmal elérni? Tartózkodnék attól, hogy az életszínvonallal és gazdasági mutatókkal dobálózzak; lehet, hogy az eredmények később mutatkoznak meg. De eddig nem a középosztály erősödött, hanem a társadalom felső tizede.

Milyen nagy ígéret és megkönnyebbülés volt nagyon sokaknak, hogy magyarságuk és a magyar nemzet egységének megvallását immár nem fogja kísérni sem hivatalos elzárkózás, sem kiszolgálóinak gúnyos mosolya. Persze, fontos a magyar állampolgárság lehetővé tétele a külhoni magyarok számára. Számomra is megrázó élmény volt átadni a magyar útleveleket Kolozsvárott. De hol van az a nemzetstratégia, amely – állampolgárságtól függetlenül – elismeri a határon túli magyar társadalmak önállóságát és közösen megszervezi együttműködésünket, méghozzá a nemzetrészekkel egyeztetett szomszédságpolitikától elválaszthatatlanul? Alapvetően helyes és fontos kormányzati törekvés a Balti tengertől az Adriáig húzódó Kelet-Közép-Európai régió együttműködése, erős uniós tényezővé fejlesztése. A központosított nemzetállamokat azonban nem ünnepelném: ezek mindenféle autonómia elfojtói, s az összmagyar érdekkel ellentétesek. Ennek legfrissebb példája: a vajdasági autonómia korlátozása alig három héttel ezelőtt.

Ha tehát mérleget csinálunk, értékelni kell, hogy a kormánytöbbség hozzányúlt megalvadt struktúrákhoz, rosszul működő rendszerekhez. De biztos, hogy az eddig felmutatható eredményekhez képest túl sok a felesleges és indokolatlan költség, köztük nehezen és csak lassan helyreállítható emberi és nemzetgazdasági károk. S mivel az ellenzék sem állt elő stratégiával, s nem nyújtott többet napi piszkálódásoknál, érthető az emberek visszavonulása a pártpolitikától.

5. A helyzet viszont az, hogy van hová visszavonulni. Sőt, ha meggondoljuk, ez nem visszavonulás, hanem saját területünk elfoglalása. Fel kell tehát térképeznünk, mennyiben számíthatunk magunkra, s mi a saját erőnk. Ahhoz, hogy eldöntsük, mennyi bizalmat adunk az egész rendszernek, elsősorban önbizalom kell. Nyugodtan építhetünk önbecsülésünkre, és bízhatunk abban, hogy az alkotmányos kultúrának sok hordozója maradt: intézmények, mint az ombudsman vagy az önkormányzatok, és főleg minden öntudatos ember, aki tudja, hogy ő maga is ellensúly a politikai rendszerben, sőt, hogy ő hatalom forrása.

Aszófő falunapján tehát fontos arról beszélni, hogy a helyi közösségek nem tehetetlen tárgyai a központi igazgatásnak. Ellenkezőleg. Saját ügyeinek intézéséhez a helyi közösségnek alapvető alkotmányos joga van. Ez azt jelenti, hogy az önkormányzás jogát nem az állam adja Aszófőnek, ez eredetileg is létezik. Az állam csupán elismeri, és köteles tiszteletben tartani. Ha az alkotmányos kultúra hanyatlását, mint mondtuk, az jelzi, hogy a kormányzati hatalom mértéktelenül központosít és igyekszik jelentéktelenné tenni ellensúlyait – akkor belátjuk annak a jelentőségét, hogy a helyi önkormányzatok is ellensúlyt képeznek. Ennek a szerepnek a megőrzéséért állandóan küzdeni kell – ugyanakkor természetesen együtt is kell működni a többi hatalommal. Ez nehéz feladat.

A helyi önállóság hangsúlyozása nem azt jelenti tehát, hogy kiiratkozunk a politikából. De azt igen, hogy ami önerőből megtehető, nem kérjük mástól. Az is a helyi közösségek ereje, hogy itt minden átlátható. Mondhatnám, ezek az igazság helyei, ahol a feladatok és megoldásuk is a politikai szólamoktól függetlenek. Nem véletlen a sok „független” polgármester a kisebb községekben. Sajnálnám, ha ez prédikációnak hatna. Pedig mindenki azonnal láthatja, ha csak átautózik egy-egy helységen, hogy az a falu rendben van-e, vagy már az utcaképről üvölt a gazdátlanság, a hanyatlás. Egy-egy község mindig találhat megoldást. Elnökségem alatt tanúja voltam, hogyan küzdött sok kistelepülés iskolája megtartásáért – legalább az alsó tagozatért, hogy a gyerekek a faluban maradjanak. Volt, ahol az önkormányzat és a helyi vállalkozók közösen inkább a tanárokat utaztatták – de nem a gyerekeket. Azt is láttam, hogy egy-egy iskolaigazgató, jó tanár, akit a helyi közösség alkalmazott, csodákat tett. Most az iskolaügyből az épületek fenntartása maradt az önkormányzatokra. Az új helyzetre nem tudok tanácsot adni, csak a reményt kifejezni, hogy az önkormányzás joga és igénye – ha él a közösség – megtalálja a maga útjait. Így Aszófőnek azt kívánom, élje túl, hogy elveszíti jegyzőjét; és ragaszkodjon ahhoz, hogy maradjon helyi ügyintézés. Nem tartozom azok közé, akik a kormánynak esnek, mert a foglalkoztatás jelentős részét egyelőre közmunkával próbálja megoldani. Viszont egyedül Aszófő önkormányzata tud arról dönteni, hogy a közmunkás valóban értelmes és hasznos munkát végezzen; vagyis a közmunkások száma és feladata meghatározásának a helyi önkormányzatoknál kell maradnia ahhoz, hogy ez a foglalkoztatási forma elérje célját.

6. Az önkormányzatok esélyeit illetően két élményemet osztanám meg. Az egyik lehangoló, a másik meggondolandó.

Egy hónapja részt vettem a magyar polgármesterek világtalálkozóján, Gödöllőn. Soha ennyi polgármester nem ült a parlamentben, mint most. Ennek ellenére a résztvevő több száz polgármester tele volt keserű panasszal az új önkormányzati törvény miatt, és aggodalommal a járások miatt. De ezt a találkozón megjelent két államtitkár már nem hallotta. Ők elmondták tájékoztatójukat, hogy mi, hogyan lesz ezentúl az önkormányzatokkal és a járásokkal, majd távoztak.

Ugyanitt, a világtalálkozó minden alkalommal elismeréseket ad át polgármestereknek – ezüstláncot, aranygyűrűket – méghozzá egy-egy kisközség és nagyobb város polgármesterének, Magyarországról és a határon túlról is. Történetük megmutatja, hogy nehéz körülmények között is milyen sokat lehet tenni azért, hogy jó legyen az adott községben vagy városban élni. Mindennek utána lehet nézni az interneten, s az aszófőiek is biztosan ismernek hasonló eseteket.

Szándékosan mégsem valamely település konkrét példáját hozom fel pozitív példaként, hanem egy olyan szervezetét, amely a politikától független, saját programjai és sok kis egységből fölépülő országos szervezete van; amely eredményes, s emellett az önzetlenség és közösségteremtés jellemzi. A Magyar Máltai Szeretetszolgálatról van szó. Azért hivatkozom rájuk, mert ismerem és tisztelem a szervezetet; módszerét nem egyszer ajánlottam az államnak is meggondolásra. Hiszen a cigánykérdésben, a szociális téren ők valódi eredményeket tudnak felmutatni. Még egyszer kiemelem a módszert, a stílust – ez az, ahol a helyi önkormányzatok meríthetnek a példából, hiszen a stílus, a módszerek tekintetében valóban szabad kezük és korlátlan lehetőségük van. Tehát a máltaiaknál nincs parancsolgatás – hanem személyes részvétel, megbeszélés és példamutatás van. Nincs fűnyíróelv és az érintettek egy részére méltánytalan általános intézkedés. Minden a konkrét körülményekre van szabva. A tarnabodi befogadó falu, bármilyen sikeres, ismételhetetlen – a máltaiak közreműködését kérő közeli településen már egészen más rendszer működik. Itt is érvényes elv, hogy nincs ingyenebéd – aki nem annyira elesett, hogy mozdulni sem képes, saját magának is tennie kell a kiemelkedésért. Itt van a közelben a veszprémi pokoli torony példája – ahogy a nyomorteleppé züllött magasházat emeletről emeletre rehabilitálják. Ám ott csak kártyás órával lehet áramhoz jutni, csak az kap anyagot, aki megcsinálja ajtaját és ablakát, és így tovább. A legfontosabb azonban a személyes jelenlét. Itt és más nyomortelepeken ott él a rezidens, aki ismeri az embereket, az igényeket, azt, hogy ki képes hatni a közösségre, kivel, miről érdemes tárgyalni és megállapodni. S az önkéntesek hatalmas számát még nem is említettem – bennük rejlik a szervezet függetlensége és ereje.

Egy helyi önkormányzat persze nem civil szervezet. De súlyát és szabadságát csak növeli, ha együttműködik a helyi civil szervezetekkel, hiszen egy közösséget alkotnak. Egy rendszeresen és méltón megtartott falunap, a bor-út működtetése, az egymással és a választókkal együttműködő képviselőtestület – mindez bizony önálló erő egy demokratikus társadalomban, méghozzá nehezen korlátozható, tényleges ellensúly. Jó ennek tudatában lenni. Ezért örülök a meghívásnak, és az alkalomnak, hogy az aszófőiek vendégeként ehhez hozzájárulhattam.”

Advertisements

Nem minden vélemény számít - a véleményeket szigorúan cenzúrázzuk, e helyütt véleményt csak a demokratikus keretek között lehet nyilvánítani!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s