T. T.: Visszaemlékezés – 2.rész

Apám mindig meglátogatott bennünket, ha szükségünk volt valamire, ha tudta, hozta is, és elmondta a híreket, mivelhogy eléggé elzárt területen voltunk. Egy alkalommal elmesélte, hogy egy orosz katona hogyan akarta  az ujjáról a  karikagyűrűjét lehúzni,  de ő azt mondta hogy soha nem vállik megtőle, ezért kiküldte az udvarra, hogy ott fejbelövi. Szerencséje volt, mert a katona elöljárója meglátta és az orosz katonát lelőtte. Másik alkalommal,  amikor jött látogatóba – az erdőn keresztül – elkapták. Elvették a csizmáját, utána elengedték, és lövöldöztek utána,  hát bizony hason kúszva menekült, így nem érte lövés.   Ha arra tévedt katona,  a nagymama adott neki enni, akár magyar, akár orosz volt, így nem is bántottak bennünket. Lassan tavaszodott, egy-két zöldségfélét kellett ültetni, így nekünk is kellett segíteni ebben. A nagyok fölásták a veteményes kertet, én (a legkisebb) a krumplit ültettem  – azt nem tudtam elrontani –  raktam a  lukakba, gödrökbe. Mindegyikünknek  megvolt a feladata.  Azért a gyerekcsínytevések is belefértek.

Csodálatos volt  az egész “hegy”. Ma is, ha megállsz a bejáratánál, azt látod, hogy körülötted minden irányban domb magasodik, és ide csak egy út vezet, és az út egy picike házikó irányába tart. Körülötted virágzó fák, virágok, hatalmas zöldellő terület, és egy csapat gyerek, egy idős mamikával. Itt töltöttük az egész nyarat!! Itt mindig akadt tennivaló, látnivaló, megismernivaló, ami a gyerekeket érdekli. Az életünk se szomorú, se unalmas nem volt. Amikor katona tévedt arrafelé, az idősebb lányt el kellett  bújtatni, hát ez bizony elég izgalmas volt, de hála a föntieknek nem történt probléma. Ez a csácsi hegy, méretét tekintve, nagy volt, mind a mi családunké, és telis-teli mezei virágokkal, amiből az unokatestvéreim nekem fonták a királylány koszorút.  Felfedezőútra is indultunk, versenyezni, hogy ki találja a legtöbb csiperkegombát, amiből nagymamánk nagyon finom ebédet tudott készíteni. Néha egy-egy szülő is meglátogatott bennünket, Férfi hozzátatozó ritkán, mert ők a háborúban voltak, és nagyon veszélyes is volt mutatkozni. A puskagolyó nagyon hamar elszállt, és célba is talált. Így maradtunk egész nyáron a nagymamával.  Már nemcsak zsíros kenyér volt, volt kerti zöldségféle, és az erdei gomba, a gyümölcs, a finom rétesalma, ami mellett mindig láthattunk egy-egy  óriási szarvasbogarat. A háború lassan csillapodott, de azért  meg-megjelent egy-egy katonaszökevény,  akit a nagymamánk megetetett, és elbújtatott. Később megetette azt a  katonát is  aki a  “bujdosót” kereste.  Anyai és apai részről is minden férfi a harctéren volt. A mi apánkat itthon hagyták, a gyerekei miatt. Amikor már nyár vége felé  ártunk,  el kellett búcsúzni a nagymamától és egymástól, és mindenki mehetett a családjához. Engem is elvittek a pózvai nagymamámat meglátogatni,, hogy eltöltsek nála is három-négy hetet, mert utána vissza kell mennem Csácsba, apám nővéréhez. Pózvai nagymamám házával szemben egy cigány kolónia volt. Sohasem jelentett problémát az, hogy cigány!  A  férfiak  dolgoztak, teknőket faragtak, ők voltak a kádárok. Ezzel járták a falvakat, és árulták. Az asszonyok ebben dagasztották a  kenyér tésztáját.  A másik foglalkozás az, hogy fazekas. Ők a főzőedényeken a lyukakat foltozták be, hogy továbbra is lehessen  használni. Mi gyerekek pedig  állandóan a csínytevésen törtük a fejünket.  Nem okozott gondot az, hogy a másik gyerek cigány. Egyszer a csínytevésre  majdnem nagyon ráfizettünk. A fekete bivalyt hergeltük a réten és az bizony megelégelte.  Nagyon megkergetett bennünket, alig tudtunk elmenekülni előle. Többet nem mertük ezt csinálni. Lassan el kellett mindenkitől búcsúzni, a kisöcsémet – Csabát – nem szeretgethettem tovább, és még indulás előtt érkezett egy borzasztó  értesítés,  hogy a nagynéném, anyám testvérének a férje elesett a háborúban. Nagynéném négy gyerekkel maradt egyedül, úgy, ahogyan apám is. Pózvai nagymamám bánata leírhatatlan volt.  A lánya meghalt, a veje elesett a háborúban,  a másik lányát – aki nagyon szép lány volt – az orosz katonák megerőszakolták, a két fia a fronton volt, azt sem tudta, hogy élnek-e még?  A pózvai nagymamám is maga köré gyűjtötte a  gyerekeket. Ott volt a két lánya, az egyik a négy gyerekével, nekem a kisöcsém, de a két nagyobb fiú is. Egy férfi sem volt, csak a három nő. Engem visszavittek Csácsba. Szeptember 1O-én lettem hat éves, de úgy  találták, hogy nagyon okos kislány vagyok. Így nekem iskolába kell mennem, bár csak egy év múlva lett volna kötelező.

A Csácsi hegy

Eljött augusztus vége, de mielőtt elvittek volna, a fiatalabbik bátyámnak izgalmas mondanivalója volt, ezért elbújtunk az udvar egyik rejtett zugába, hogy megbeszéljük. Ő ugyanis kihallgatta a felnőttek beszélgetését, ami arról szólt, hogy apánknak meg kellene nősülni, mert négy gyerekkel egyedül nem tud boldogulni. Már meg is találták neki a – szerintük – megfelelő társat, aki mindig jön a faluba a testvérét látogatni.  Ezt el is mondták apánknak, de ö hallani sem akart róla, mondván, igaz korban illik hozzá, de ronda, formátlan, nem olyan szép és finom kis nő amilyen az ő felesége volt.  34 éves volt, mondták.  Mégis  1946 januárban, anyánk halálát követően, 11 hónap múlva feleségül vette. Ma is látom a nagyszobában az u-alakban fölállított asztalokat, a vendégsereglettel.  Engem a mostohaanyám és az ő nagynénikéje közé ültettek, és a nagynénike nyugtatta, hogy ne féljen annyira, mert én úgyis hamarosan meghalok anyám után,  mert “nézze csak meg, hogy én milyen kis satnya, nyiszlet  vagyok”   (a koromhoz képest nagyon pici voltam).  Ahogy ott ültem, eszembe jutott az édesanyám, ahogyan rosszul lett, ömlött a szájából a vér, vitték lovaskocsival a kórházba Zalaegerszegre, de nem tudták fogadni, mert a háború miatt a kórház tele volt sebesültekkel. Visszahozták és a létrából eszkábált,  szalmával bélelt ágyon vitték a bunkerba, a közeli erdőbe.  Mi is és a fél falu is ott bújtunk meg.  Anyánk  három nap múlva meghalt 34 évesen. Aztán eszembe jutott, amikor  vittek át Csácsba, és a Zala folyón kellett átmenni,  engem a csácsi nagynéném férje ölben vitt, és azt mondta a víz fölött, hogy nekem is jobb lett volna meghalni, mert most mi lesz velem anya nélkül? És most az esküvőn is hallom , hogy úgyis megfogok halni. Ahogyan később elmondták a rokonaink, én az egész ceremónia alatt egyszót sem szóltam. Én soha nem szerettem öt meg. Ránk parancsoltak, hogy úgy kell szólítani, “ÉDESANYÁM”. Hát ezt én nem tettem meg, sőt ha a bátyámtól meghallottam azt mondtam  “nem anyád ez neked”.  Amikor befejeztem az első osztályt,  apám ugy döntött, hogy engem is és az  öcsémet is már csak otthon  nevelnek. Az öcsém ekkor már 14 hónapos volt.  Hazakerültem, szomorú voltam. A tíz éves  bátyámmal vigyáztunk a kisöcsénkre, és sokszor átjött a nagymamánk, aki csak kb. száz méterre lakott tőlünk. Már ekkor sokat éheztünk, nem kaptunk rendesen enni. Hogy segítsünk magunkon, átmásztunk a szomszéd telekre almát lopni. Amikor kiderült, nagyon kikaptunk. A mostohánkat egyre jobban gyűlöltük. A bátyám kitalálta, hogy bosszut kell állni rajta, amiért így bánt bennünket. Amikor odaköltözött hozzánk, hozott magával egy nagy cicát.  Mindig azt szeretgette.  A bátyám ezt a cicát fölakasztotta. Ezután még jobban elszabadult a pokol.  Aztán megszületett a féltestvérünk, és egyre többször hallottuk, hogy elköltözünk a mostohaanyánk falujába, az ő szüleinek a házába. Nekünk  nem tetszett.  Ott már nem volt a  közeünkben nagymama.  Így engem egy nap akár többször is el lehetett  verni, amit meg is kaptam. Ezért közöttük is rendszeres volt  a veszekedés, és bizony így  az édesanyánk ólomkristály poharai, tálcái, készletei, minden odalett. Apám mindezt látva, úgy gondolta, hogy  odahozza a csácsi  nagymamát, az édesanyját, mert ő megvéd engem.  Így is lett. Mindenütt a nyomomban volt, és  amikor  11 évesen  fölakasztottam magamat, időben levágta a kötelet. De sajnos a nagymama is elment.  Idős volt, 86 éves.  Nagyon vallásos volt. Minden vasárnap ment a templomba, és egy ilyen alkalommal  indulás  előtt agyvérzést kapott. Ezután következett a pokol.

Anyai ágon a családunkat sorozatban érték a tragédiák. Először édesanyám halála, azután apánk házasságkötését követően hat hónap múlva meghalt a  kisfia, Csaba,  aztán az édesanyja. Bizonyára azt is látta, hogy társnak rosszul választott. A mostohám, amikor már nem volt  nagymama,  még  kegyetlenebbül  bánt velem, ütött, vert, éheztetett. Amikor nagyon éhesek voltunk, a bátyámmal kimentünk a mezőre, kitúrtuk a földből a sárgarépát,  ledörzsöltük róla a földet, és azt ettünk, vagy a kerekrépát. Egy alkalommal viszont  mostohánk elment otthonról.  A kenyér és a sertéssonka a zsíros bödönben volt bezárva. A bátyámmal addig ügyeskedtünk,  amíg  kinyitottuk és  elkezdtünk enni.  Arra nem számítottunk, hogy Ő visszajön. Elkapta tőlünk a sonkát, és azzal a kemény csonkkal úgy tarkón vágott többször is, hogy azonnal  kórházba kellett szállitani,  ahol azt mondta az orvos, ha felépülök normális akkor sem leszek. Szerencsémre tévedett.

Apánk tovább nem lehetett a gyám-unk, az  Árvaszék  (akkor így hívták) egy idegen embert jelölt ki, majd amikor ez az ember meghalt, szintén idegent. Lassan felépültem, járhattam iskolába  is, már amikor nem kellett a teheneket kiterelni az erdőbe legelni, vagy nem kellett a  reggel kifejt tejet (már  tizenkettő-tizenhárom éves voltam), és a  tíz liter körüli tejet, öt-hét kilométeren keresztül cipelni. De, ha rossz jegyet kaptam, azért verés járt.  Később már a tejet is csak a  faluba kellett vinni.  Hiába volt öt tehenünk, tejet nem ihattunk.  Ekkor már megvolt határozva az, hogy egy tehén után hány liter tejet kell “beszolgáltatni” Akkor szerezni kellett, már ha volt valakinek fölösleges. A családok inkább kisegítették egymást, adtak, mert senki sem tudhatta azt, hogy neki mikor lesz a másik ember segitségére szüksége.  Később már tehenünk sem volt.  Apánk, fiatalkorában,  az  anyai nagyapámmal együtt nagy lovasemberek voltak. Nagyszüleim jómódú család volt, nagybirtokkal, és így  nagyon sok állatot, lovat is tudtak tartani. Apámnak az ötvenes évek elején már csak egy lova volt, az is szegényke olyan erőnlétben, hogy  fölállni sem tudott, ugyanis nem volt mivel etetni. Szerencsénkre már március volt, és  a napsütötte árokparton a kis zöld fű, már kb.  három-öt centimeterre megnőtt.  Bátyámmal  ezt a “hatalmas” füvet csipegettük egész nap, hogy megetessük a legyengült, haldokló állatot. Addig-addig etettük  az apró fűvel, amíg egyszer csak  talpra állt.  Igaz, a lábai még remegtek, de mi már tudtuk,  hogy sikerült megmenteni.  Én magam is érzékeltem azt, hogy milyen  érzés mindig éhezni. A szomszédunk a mostohánk testvére volt.  Nem született kislányuk csak fiuk, és engem szerettek volna  örökbefogadni, de apám  nem adott oda.  Azt viszont  ők látták, hogy  mennyit éheztet a mostohánk., ezért,  minden este, amikor mentem ki a “dolgomat végezni” a  “budi” -ra,  engem lesett a  felesége, és hozta ki az ennivalót, amit amíg ott ültem addig megettem. Sajnos ezt is észrevette és  rámzárta az ajtót, nem engedett ki. Hiába kopogtam, vertem az ajtót, de nem, pedig tényleg nagydolgozni kellett. Nem maradt más  közvetlenül az ajtó mögé  elvégeztem!!!  Bizony reggel Ő lépett bele elsőnek.No, ezért is megkaptam a “jutalmat”. Tavasszal  kellett menni a mezőre kapálni!  Ekkor már  tizenhárom-tizennégy éves voltam. Nem lehet azt mondani, hogy  egy ilyen korú gyerek tud úgy dolgozni, mint egy  felnőtt, hát bizony  még nekem sem ment ugy. Ezt a bal lábam bánta, ma is ott van az emléke! Drága mostohámtól maradt emlék, nemcsak az éles kés nyoma, sebhelye, a két karomon,  hanem az éles kapa vágása is a lábamon, pedig jó volt a látása is, hogy az nem a föld, hanem a lábam.  A vérző lábbal, mezítláb futottam a pózvai nagymamámhoz. Aztán tizennégy-tizenöt éves koromban el kellett mennem napszámba, mert akkor már jól belejöttem a kapálásba.  Ez már jó volt, mert kaptam enni és finom kalácsot is szoktak sütni. Ez már akkor szuper volt. Elérkezett a nyár is, amikor learatták a  gabonát, akkor ez a munka még kézzel történt.

Engem lehetett már küldeni dolgozni mindenhová,  mert  bár  iskolaköteles voltam, a mostohám nem engedte meg, hogy a nyolc osztályt  elvégezzem,  mondván, “nem nevelek belőled úrinőt”. Apámnak is mondták, hogy nagyon okos kislánya van, taníttassa,  de hiába. Mehettem a cséplőgép mellé, reggel amire kivilágosodott ott kellett  lenni, és estig amíg alkonyodott dolgozni. Reggel oda, este vissza, legyalogolni három-négy kilométert. Itt tanultam meg futni is. A cséplőgép végigjött a falun, minden háznál  kicsépelte a gabonát, és én egész idő alatt ott dolgoztam. Ekkor még volt olyan, akinek nagy gazdasága volt, és ott egyhétig is  dolgozott a gép. Pozvai nagymamámnál is, de nálunk csak egynap., mivel ott csak az a birtok volt, amit mi gyerekek örököltünk az édesanyánk után.  Egyébként a “nagygazdákat, ” abban az időben már kulákoknak  hivták.

Egy ilyen aratási időben , a szülők nemvoltak, otthon, a bátyámmal együtt  elhatároztuk, hogy kedveskedünk, ha hazaérnek, meglepjük őket valamivel.  A ház előtti réten folyott egy patak, amiben akkor sok rák  élt.  Gondoltuk, hogy fogunk rákot,  megfőzzük, biztosan  nagyon fognak örülni. Ez bizony nem igy lett. A mostohánk edénnyel együtt kihajította, engem pedig jól elkalapált, mondván, biztos hogy ennek is én voltam az értelmi szerzője. Igaza is volt, mert legtöbb esetben így történt. Nagyobb sikerünk akkor volt, amikor  szintén a bátyámmal legeltettük a teheneket az erdőben. Én tizenegy voltam, a bátyám tizenhat , de ekkor apám nem engedett egyedül az erdőbe, mert a szomszéd faluban lakott egy harminc év körüli férfi, akit Bolond Jóskának csúfoltak, mivel szellemi fogyatékos volt. Ez az ember járta a falvakat, erdőt mezőt, és félő volt, hogy arrafelé is fölbukkan.  Ahogy ott üldögélünk, az erdőszéli út mellett megláttuk, hogy egy nagy vadnyúl fekszik ott, de nem mozdul. Óvatosan közelebb mentünk, akkor láttuk, hogy lelőtték. Nem messze tőle leültünk, vártunk, figyeltük azt, hogy ki jön érte. Órák teltek el, mi csak ültünk, de senki sem jött. A nyulat hazavittük, ebből bizony nagy öröm lett. Ebben az időben nem csak nagy szegénység volt, de tojást, tyúkot, sertést,  gabonát, mindent be kellett  “szolgáltatni”  Bizonyára a nagy “felszabadító” szovjeteknek. Néha előfordult, hogy sikerült egy-egy disznót ölni, amit titokban neveltek valami eldugott helyen, és az éjszaka kellős közepén  leölték. Spicli viszont akkor is volt, és nemigen lehetett tudni azt,  hogy egy-egy férfi  hová tűnt el  hónapokra, esetleg évekre.

Ha évekre eltűnt, és volt olyan szerencséje is, hogy élve hazakerült, szörnyű volt látni,  rongyosan lesoványodva, és nem beszélhetett arról, hogy merre járt? Mégis mindeki tudta!!  De azt is, hogy “ne szólj szám, nemfáj fejem”,  mert esetleg nem lesz, ami fájjon. Mi hatan voltunk gyerekek, a  legidősebb bátyánk már tizenhat évesen elmenekült otthonról, a fiatalabbik  bátyám béketűrőbb volt, jobban lehetett befolyásolni, míg engem sehogyan. Gyerekfejjel mindig azt érzékeltem, hogy nem kapok szülői szeretetet, az viszont megnyugtató volt, hogy anyai és apai ágon is befogadó volt a család,  és szeretről nem csak beszélni tudtak hanem adni is belőle, és ma is ilyenek.  A három féltestvérünk csak úgy emlegetett bennünket, hogy “mustohatestvér”, és így van ez a mai napig is. Magam előtt látom a rokonaim arcát, amikor bevert fejjel feküdtem a kórházban, szinte soha nem voltam egyedül. Anyám és apám testvérei, nagymamám, keresztanyám, aki az édesanyám barátnője volt, valaki mindig ott volt velem, aggódott értem. Később is figyelemmel kísérték azt, hogy mi történik velem.

Szerencsémre eléggé érdeklődő gyerek voltam, és még  a tehénpásztorkodás alatt is találtam megfigyelni valót. Elég volt az is, ha láttam egy egércsaládot, és azokat versenyeztettem. Tudom, ez ma, amikor a gyerekeknek sok a játékuk, minden kívánságuk  teljesül, nevetségesen hangzik. Akkor érdekes volt, apró állatok, virágok, füvek, mindennek a megfigyelése. Olyan állatok, amiket ma már talán nem is látni csak állatkertben, például  Borz,  ami nagyon szereti a kukoricát, – legalábbis akkor azt ette – megfigyeltük azt, hogy mennyit eszik  meg. Nekünk  azt mondták otthon, hogy kergessük el, de olyan szépnek találtuk, hagytuk, hogy egyen, amennyi jólesik.

Reklámok

Nem minden vélemény számít - a véleményeket szigorúan cenzúrázzuk, e helyütt véleményt csak a demokratikus keretek között lehet nyilvánítani!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s