A válság és az EU – áttekintés

Az Európai Unióban, így Magyarországon is manapság egyre többet beszélnek a válságról, mely több, mint két éve tart. A válsággal való dobálózás a politikai szinten is megjelent: hazánk is rendszeresen “jó tanáccsal” próbálja meg “inspirálni” az EU munkáját, sokan a végnapokat is látni vélik, mások szerint pedig Kínával kell kooperálnunk. A demagógia szintjén túl azt lehet érezni, hogy az átlagember semmit sem tud a válság kialakulásáról, a lényegesebb összefüggésekről. Nem csoda, ha furcsa összeesküvéselméletek alakulhatnak ki, amelyek szerint a válságot egy csoport furcsa és nagyon gonosz és nagyon pénzéhes ember vezérli egy szobából, aminek eldugták a kulcsát. Ugyan nem vagyunk közgazdászok, ám az alapvető összefüggések megismerése végett fontosnak tartottuk összeszedni az általunk ismert tényeket – a teljesség és a közgazdasági igényesség nélkül, mintegy ismeretterjesztésképpen. Nem gonosz varázslók kreálták ugyanis a válságot: mindennek, ami történt, volt és van oka. A misztériumgyártás helyett inkább a problémák megoldásán kell gondolkoznunk.

A válság kialakulásának több oka volt. Az első az Egyesült Államok vállalkozási  attitűdében rejlik: az Atlanti Óceán túloldalán ugyanis teljesen bevett gyakorlat úgy vállalkozni, hogy az ember a holnapi, sőt, a holnaputáni napot is eladósítja. E szemlélet a történelem folyamán hihetetlen dinamikát adott az országnak: a vállalkozási kedv tradicionálisan magas, a “teremtsd meg magad a semmiből elv” egy végtelenül produktív fogyasztói társadalmat eredményezett, ahol nagy pénzek gyorsan mozognak. A válság közvetlen kiváltó oka az amerikai ingatlanpiaci krachnak volt köszönhető. A lakosság tömegesen vett fel ingatlanhiteleket. Az ingatlanhiteleket a bankok idővel rizikósnak látván, a hiteleket csomagokba tömörítették, gyakorlatilag “értékpapírosították”. Hogy mit értünk ez alatt? Tulajdonképpen a követelések összefogását, egy ingatlanalapokba pakolását és értékpapírszerű (értsd ez alatt: részvényszerű) értékesítését. Mi itt a gond? Az, hogy tömegesen dőltek be az ingatlanhitelek: a lakosság nem tudta fizetni a hiteleit, a bankok pedig a rossz hitelezési gyakorlatuk miatt bajba kerültek: nem volt ugyanis fedezet a hitelekre, az ingatlanpiaci forgalom gyakorlatilag bizonyos területeken teljesen leállt. Emiatt a bankoknak gyorsan nagy összegekre volt szüksége – likviditási hiányuk volt. Honnan szerezhet pénzt egy bank? A tartalékaiból, ha egyszer az alapok bedőltek. És hol van nagyobb mennyiségű tartaléka? A tőzsdén egyéb helyeken, például ás részvényekben. Válaszul tehát a bankok elkezdték kivonni a pénzt a tőzsdéről, és vad részvényeladásba kezdtek. Ennek hiányában egy részük “magától” nyugodtan csődbe ment volna: ez pedig azt eredményezte volna, hogy magvával rántja a környezetét is. A közelmúltban az egyik “értelmes” hazai Facebook oldalon láttunk egy felhívást, amely arra “bújtogatott”, hogy senki ne fizesse a bankoknak a törlesztőrészletét, azok kilábalnak a válságból maguk is. Nos, pont ebből az attitűdből indult ki a válság: az emberek nem tudták fizetni a részleteiket, a bankok a tömeges fizetéshiány miatt likviditási problémákkal küzdöttek, és bajba jutottak, tömegesen adtak el értékpapírokat.

Zuhanás a semmibe

Utóbbi azt eredményezte, hogy azon cégek, melyek részvényeit birtokolták, szinte teljesen elértéktelenedtek: a piac hisztérikusan reagált, és ment a bankok után: eladási láz kezdődött, nagy múltú cégek dőltek be egyik napról a másikra, a tőzsde a feje tetejére állt. A lakosság, és az intézményi befektetők biztonsági játékot választottak, nem tartották feltétlenül bent a pénzüket: a bizonytalanabb cégek részvényei őrületes ingadozást mutattak. Miután a tőzsdék rendszere összefügg (pl. egy-egy multinacionális bank sem csupán egy-egy államban folytat tevékenységet), a válság másodpercek alatt húzódott át Japánba és Európába. Miután sokan a lakosság és az intézményi befektetők közül is az ún. short ügyleteket preferálták (utóbbi ügyletfajták rövid távra szólnak, ebben az esetben valaki az árfolyamnyereséget a lehető legrövidebb idő alatt kívánja elérni, nem tartja benn a pénzét), a rendszer végképp kiszámíthatatlanná vált.

Az államcsőd is én vagyok

Ha tovább gyűrűzött volna a gond és a bankok és jelentős társaságok egy része tönkremegy, az magával ránt más cégeket is: csődbe mennek azon amerikai, illetve külföldi cégek is, amelyek részvényeit birtokolták: ez pedig a munkanélküliség felszökéséhez vezet, mert tömegesen szűnnek meg munkahelyek: az Egyesült Államokban tradicionálisan nagyon alacsony a munkanélküliség: 5-6% körüli. Ebben az időszakban ez majd 10%-ra kúszott fel, és még nem állt meg! Be kellett tehát avatkozni: egyrészt az állam újraszabályozta a tőzsdét, bizonyos ügyleteket korlátozva. Másrészt a központi bankon (FED) keresztül a bankok megsegítésére mentőcsomagokat adott: tudni kell ugyanakkor, hogy ez gyakorlatilag az adófizetők pénzének közcélú osztogatása, ami jó célt szolgál ugyan, ám hosszú távon sem szakmai, sem morális alapon nem indokolható, és igen szerencsétlen helyzet.

Európa

A válság másik oka Európa fejlődésének lassulása. Európa ma (is) a világpiac legerősebb résztvevője, ezt jó, ha tudjuk: a világ legnagyobb exportőre és importőre, gyakorlatilag a fejlett világ gazdasági motorja, lelke. Az Egyesült Államok, bármennyire jól szervezett és befolyásos tényező, elvileg gazdaságilag kevésbé produktív – ha az előállított termékek mennyiségét nézzük. Európán belül ugyanakkor több gond is felmerült: egyrészt a legfőbb problémára, a tőzsdei “recsegésre” az Európai Központi Bank amerikai “kollégájához hasonlóan tőkeinjekciókkal reagált: az EU, azaz közvetve a tagállamok pénzét a bankok megsegítésére fordította, tekintve, hogy komplett ágazatok dőltek volna be, ha nem teszi. Nem olyan egyszerű tehát az élet, ahogyan azt néhány jobbikos képviselő gondolja: ne segítsünk bankokat, oldják meg maguk: ha nem segítem őket, nem segítem a cégeimet sem, ha a bankok bajban lesznek, ez pedig egyik oldalon munkanélküliséget generál, másik oldalon a cégek hiányozni fognak a termelés és értékesítésből, ami pedig újfent állami adóbevételeket vágja le.

Európára emellett amúgy is igaz, hogy bizonyos államok tovább terjeszkednek, mint ameddig a takarójuk ér. Ha az USÁ-ra a progresszió érdekében történő monstre hitelfelvétel, akkor Európára ez a létfenntartás érdekében történő poszt-feudális kölcsönkérési attitűd a jellemző. Párosulva ugyanakkor a bevételek hiányával, bizonyos államok költségvetése gyakorlatilag csődközelbe került: nem is csoda, hiszen hozzászoktak a rossz gazdálkodáshoz, a költekezéshez úgy, hogy nem volt rá az adóforintokból fedezet. Spanyolországban a fiatalok 40-50%-a munkanélküli, az olasz állam teljesen eladósodott (120% a központi költségvetés hiánya), a görögöket is fenyegeti az államcsőd. A válasz a megszorító intézkedések alkalmazása lenne. Csakhogy amint arra számos közgazdász rámutatott, e könnyű és ötlettelen eszközt Európában nyakra-főre alkalmazták, és helyenként már húsba vágó változtatások kellenek. Számos neves közgazdász emellett rámutatott arra a tényre, hogy társadalmainkat a fejlődés és a fogyasztás viszi előre: ha megszorításokat alkalmazunk, az csökkenti a fogyasztást, emiatt a cégek összehúzzák magukat, az csökkenti a foglalkoztatottságot és a termelés mennyiségét, stb. Megszorítással tehát Münchhausen báróként nagyon nehezen húzzuk ki magunkat a gödörből, sőt: inkább egy ellentétes spirált indítunk el. Ezért szükséges a fejlődést generálni, a fejlődés inspirálására gazdasági csomagokat létrehozni, az adók rendszerét végiggondolni, optimális esetben a cégek terheit mérsékelni (ez ugyanakkor hiányt eredményez, tehát elég vitatott eszköz, hiszen generálhatja is a fejlődést, de közelebb is hozhatja az államcsődöt, azaz az állam teljes fizetésképtelenségét is.

Amikor tehát az EU-t szídják és végnapjait emlegetik, azt kellene belátni, hogy nem az Európai Unió van bajban: a tagállamai egy része, azokon belül is a központi költségvetések vannak csődközelben – ne mossuk egybe a kettőt. Hogy ez mégis lényeges lehet, és egy-egy kicsi egység kihathat a nagy egészre is, az a közös valuta, az euró miatt van.

Az euró kérdése

Bizonyos uniós tagállamok létrehoztak egy közös valutát, az eurót. Erre az unión belüli szabad kereskedelem miatt volt szükség. Nyilvánvaló, hogy különösen előnyös e rendszer azon államok számára, akik sokat exportálnak. Gondoljunk bele: előállítják az Opelt Németországban (ha ott állítják elő), kiviszik, eladják Bulgáriában. A bevételt vissza kell váltani: az átváltáson akár 10% körüli összeget is bukhat a cég, pláne, ha közben még gyengül is a dinár. Ezen államok nem jótékonyságból támogatják tehát a különböző hitelinjekciókat és dobálnak bele a közös perselybe: érdekük a rendszer fenntartása – egy darabig legalábbis, még akkor is, ha állampolgáraik fölháborodnak emiatt.

Széleshátú Merkel tartja az Uniót – Az Irish Times találó grafikája az elfogadott stabilitási paktumról

Fontos viszont látni, hogy ahogyan Lámfalussy Sándor, az euró atyja nyíltan ki is mondta: a rendszert az euró mögött nem alkották meg. Egy csónakban evezünk, de más evezővel, és van, aki maga előtt vészesen hadonászik a fúrógéppel is valamiért. Rögzítették ugyan, hogy az államok nem mehetnek csődbe, ám e szabályokat nem, vagy csak részben tartják be. A központi költségvetésükbe pedig nem engedik beleavatkozni az Európai Uniót. A gond abban áll, hogy ha egy állam csődbe megy, a bankok is tönkremennek és a komplett társadalma is elszegényedik, a cégek minden pénzt kivonnak mindenhonnan, így például a német bankok görög leányvállalatinak betegsége átterjedhet a német “anyabankokra”, az a német piacra, amit magával ránthat. Ha baj van Athénben, előbb Berlin érzi meg, majd a többiek is szép sorban, ez pedig szétzilálhatja a rendszert.

Angela Merkel erre két megoldást javasolt: egy uniós gazdaságélénkítő csomagot, illetve a nemzeti költségvetések erősebb uniós kontrollját: utóbbi gyakorlatilag a teljes pénzügyi unió (fiskális unió) felé vinné el Európát. Az ötlet jó, ellenállás persze van, meglátjuk, mi lesz belőle. E központosítás nélkül, ahogyan arra számos Nobel díjas közgazdás (Paul Krugman, Stiglitz, stb.) rámutatott, az euró napjai meg vannak számlálva. Tény viszont, hogy e helyzetet az euró megalkotói előre tudták: Lámfalussyék számítottak rá, hogy előbb meg kell teremteni a valutát, majd a hátterét, különben a rendszer elszáll. Az is tény, hogy megszorításokra szükség van, ám pusztán a megszorítások nem fognak eredményt hozni, ha a gazdaság stagnál, vagy csökken (ld. pl. hazánk mutatóit).

Az IMF és a Nemzetközi Valutaalap

A tagállamok “kilengéseit” az IMF (International Monatery Found – Nemzetközi Valutaalap), illetve a Világbank hivatott orvosolni. Ezen intézmények gyakorlatilag az ENSz-hez kötődnek, azért hozták létre őket, hogy a bajba jutott államokat megsegítsék. A működési elvük szerint a tagállamok (majd kétszázan) beadnak pénzt egy nagy kalapba, és e pénzt szétosztják a rászorulóknak. Csakhogy a rászorulók (manapság különösen) sokan vannak. Az IMF nem segélyintézmény, mint azt a magyar kormány sokszor gondolja: a pénzeket nem evidens, hogy “odaadja, mert ez megillet minket”. Ha egy rendszerben  más államok pénze is benne áll (hiszen nem az UFÓk dobálják a zöldhasút fénysebességgel száguldva), az államok nagyon megnézik, a pénzt hogyan helyezik ki, vagy egyáltalán: hitelkeretet hogyan biztosítanak számunkra. Általában ezt rossz feltételekkel teszik, és kikötik az állami költekezés visszavágását.

Gonoszok és szentek

Nem ördögtől való szervezet tehát az IMF: ha annyira stabil lábakon áll egy állam, nem fordul hozzá. Ha viszont kényszerpályán mozog, a feltételek általában szigorúak. Feltételek alatt a társadalmi-politikai feltételeket is értjük. Gondoljunk bele: ha mi “Németország lennénk”, adnánk-e könnyen pénzt egy olyan államnak, támogatnánk-e az IMF-en belül segítség nyújtását úgy, hogy egy állam folyamatosan populista kampányt folytat ellenünk, visszavágja az alapvető jogokat, a tárgyalóasztalnál mást mond és otthon a tévéből látjuk, hogy miként vélekedik rólunk, stb.? Mi a garancia az adott szó megtartására? Mi a garancia a stabilitás fenntartására?

Összefoglalás

Áttekintve a fenti helyzetet, egyértelmű, hogy az Európai Unió csak előre meneküléssel tud kijönni a válságból: a nemzeti költségvetéseket stabilizálni kell, erősebb központi kontrollt kell megvalósítani. Szinte biztos, hogy ebbe az államok egy része ugyanakkor nem megy majd bele: bármennyire is bólogatunk most, számunkra egyértelmű, hogy az autoriter antidemokratikus magyar kormányzat sem adna át szívesen a hatalmából semennyit sem az Uniónak. A jövőt (hogy egy nálunk ismert és igencsak visszás kifejezést használjunk) az európai “centrális erőtér” megléte és ereje dönti majd el, míg a periféria leszakad. Mielőbb el kell mozdulni a föderális berendezkedés felé, addig, amíg a betonfal még csak a távolból látszik. A pfujolók pedig nyugodtan állhatnak a pálya szélén, ha már hasznavehető ötletük nem volt a problémák orvoslására, a szeparáción és gazdasági protekcionizmuson kívül. Ilyen értelemben a folyamatos bővítést károsnak tartjuk: 28 állam között egyensúlyozni nem lesz egy egyszerű feladat.

Hans Castorp

Advertisements

Nem minden vélemény számít - a véleményeket szigorúan cenzúrázzuk, e helyütt véleményt csak a demokratikus keretek között lehet nyilvánítani!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s