Mi a magyar? „Hazánk széplelkű olvasóinak!”

A cikk elé:

Nietzsche azt írta az Ecce Homoban, hogy ő tulajdonképpen halászik a gondolatokkal, ha pedig ezeket nem értik meg, az azt jelenti, hogy nincs hal a tengerben.Hosszasan kutattam rokon lelkek után, erős szellemek után, akik segíthettek volna a megsemmisítésben. Ettől fogva minden írásom horog: lehetséges, hogy én is értenék a halfogáshoz, mint bárki más?… Ha semmit nem sikerült kifogni, az nem az én bűnöm. A halak hiányoztak…Valahogy mi is így vagyunk ezzel a Labanc Kurír szerkesztőiként, cikkeinkkel igyekszünk olyan gondolatiságot ébreszteni, amivel reméljük sokan tudnak azonosulni. Így például olyan emberekről is írunk, akiknek eszméit gondolatébresztőnek véljük. Nem az idézetek sorba rendezésére gondolunk, vagy arra, hogy kiragadjunk egy egy mondatot, és örök érvényűnek kiáltsuk ki. Cseppet sem. Sok esetben a ki nem olvasható, hanem az érezhető logikus észjárásra céloznánk mindezzel, amit csak az tud úgy megérteni, aki hasonlóképpen rendezi saját gondolatmenetét. Nem arra törekszünk, hogy mindenkinek megfeleljünk, hanem arra, hogy amit írunk az kövessen egy eszmeiséget, egy olyan eszmeiséget, amit mi követni tudunk. 

„Aki be tudja lélegezni írásaim levegőjét, tudja, hogy magaslati levegőt, erős levegőt szív be. Születni kell rá, különben nem csekély a veszély, hogy megbetegszik tőle az ember.” Most erről Thomas Buddenbrook (Thomas Mann első regényének egyik hőse) jutott itt eszünkbe, aki, amikor elolvasta Schopenhauert, valami ilyesmit érezhetett, magaslati levegőt szívott be, erős levegőt. Vagyis, aki nem érti ezt meg, annak felesleges magyarázni, aki meg megérti, az ennyiből is megfogja. Ezért is felesleges olyan dolgokat leírni, vagy elmondani, amit a másik nem érthet meg. Mert nincs meg az a tudáskészlete, amivel ezt a maga teljességében megérthetné Ha meg próbálkozunk, az csak a félreértelmezésnek, és a félreértésnek ad teret. Éppen ezért, amikor a nemzeti jellemábrázolásról írunk alább, inkább vonalvezetőnek, gondolatébresztőnek írjuk. Olyan célzattal, hogy amikor manapság,  a múltba veszett értékek után kutatunk, érdemes lenne egy kicsit megállni és elgondolkodni azon vajon kik is vagyunk valójában. Mit is jelent a magyar? Mit jelentett régen, és mit jelent ma? 

Sokféleképpen és ellentmondóan hangzik e kérdésre adott válasz. Akár a közélet, akár a szellemi élet területén. A magyarság minden fontos kérdésében az ellentétes nézetek szélsőségei elegyednek össze. „ A válaszok különbözőek, a gondolatok gyakorta vitathatóak.” (Szigethy) »A “magyar” szónak még szótári definíciója is sokféleképpen és ellentmondón hangzik különböző ajkakon. A nagy szótár, amelyet kerestem magyar érzésünk önmegértéséhez, máig sem készült el…« (Babits) Tehát kérdezni kell a magyar valóságra szüntelenül. De nem a mi a magyarra, azaz a magyar jellemre. Mert a kérdés tartalmilag és módszertanilag megválaszolhatatlan. Hiszen nagyon sok változáson, a gyökerekig ható átalakuláson ment át a lovas-nomád kortól máig, kereszténységen, reneszánszon, reformáción, barokkon, romantikán át és sok idegen hatások formálták.

Vagyis a Mi a magyar most?-ra, azaz a magyar jelenre kell mindig válaszolni. Mert e kérdés tartalmilag és módszertanilag megválaszolható. De amint szembetaláljuk magunkat az egyedi életművekkel, világokkal, csak arra kaphatunk választ, hogy egy adott korban mi volt a magyar. 1936-ban, a témában egy gyűjteményes esszékötet kiadásának gondolata merült fel a Magyar Szemle szerkesztőségében. A koncepciót Szekfű Gyula fogalmazta meg: „…kijelölni a határvonalat, melyen túl a fantázia és líra felelőtlensége veszi kezébe a magyar problémát, de amelyen belül lehetséges objektív módszerrel és eszközökkel megközelíteni, megismerni a magyarság lényegét.” A „törzsökös magyarok” mozgalmának olyan elvi alapokat kellene adni, hogy az a magyarság létszámát ne csökkentse, s ne disszimilálja. (Miskolczy, 1998: 1263)

A „Mi a magyar ?” két jellegadó tanulmánya Lackó Miklós véleménye szerint Babits Mihályé és Szekfű Gyuláé volt. A két mérvadó tanulmány mellett pedig Eckhardt Sándor munkája emelkedett ki „A külföldi magyarság arcképe” címmel. Mint ő maga elmondta, cikke nem a magyarságra vonatkozó külföldi irodalom ismertetését adja, hanem „megpróbálja kifejteni az európai köztudatból azt a felületi képet, mely az átlagemberben begyökerezhetett, s amin a legtárgyilagosabb könyv is csak keveset tud változtatni”. Ebben a mivoltában Eckhardt cikke első és hasznos kísérlet a magyarságról kialakult fonák fogalmak, mondhatnánk: torzképek számbavételére. De visszatérve előző gondolatmenetemre, akár Babits-ot, akár Eckhardtot vagy egyéb a témában is alkotó írókat említjük, meg kell említeni, ők is az adott jelen, vagyis a XX. század első felének jelenében vizsgálták a magyarság lényegét. „Az a magyarság, amely bennem él, már sokkal többet és mást jelent, mint az ősi és „eredeti”. Én nem az ősit akarom visszaállítani, én ennek a ma-létező és bennem is élő magyarságnak mibenlétét és jelentését kérdezem” – írja Babits „A magyar jellemről” című művében. Éppen ezért, amikor egy elmúlt kor jelenét vizsgáljuk nagyon fontos, hogy az elemzés ne legyen anakronisztikus. Mivel a kulcsszavak jelentése idővel változhat, a szerző lehet más értelemben, és referenciával használ egy kifejezést, mint ahogy azt a mai olvasó tenné. „Fogalmak elkopnak, a szóhasználat változik. Babits nem egy kifejezése, mondata ma már egy hajdanvolt világból üzenet.”( Szigethy)

Egyébként a hazai karakterológia divatja a két világháború között bontakozott ki. „A „nemzetkarakterológia” divatos tudomány lesz, legfőképpen azok kezében, akik a magyarság kiválóságáról festenek hamis, de nagyméretű és vakítóan csillogó freskót.„ (Szigethy, 1992: 5) Tulajdonítható ez annak, hogy abban az évtizedben volt legnagyobb szüksége a nemzetnek az önismeretre. Továbbá a reformkor tervei, mámora, majd a forradalom bukása egyfajta passzív védekezésnek és önbírálatnak adott teret. 

Azt se feledjük el, hogy amíg például Franciaországban már a középkor végére végbement az adott államon belül élők egységes nemzetté formálódása és Nyugat-Európában az állampolgárság és a nemzethez tartozás többnyire egybeesett, tehát a nemzet egyúttal államnemzetet is jelentett. Közép és Kelet-Európában egy-egy államkeretben több nép is élt, ezeknek a népeknek a nemzetté válása és ideológiája, a nacionalizmus leginkább a kultúrában ragadható meg, elsősorban a nyelv közösségében. De itt utalnunk kell arra a tényre, hogy a török kiűzése után Magyarország szuverenitása nem állt helyre, a magyarok a történelmi területen ugyan, de német, szláv, román többségbe ékelve éltek. A magyar nemzetté válás alapvetően kultúrnemzeti jellegzetességeket mutat, de az egy politikai nemzet fogalmában megvalósul az államnemzet sajátosan magyarországi fölfogása. A magyarság az 1880-as évektől kezdve küszködött a feléje áramló barátságtalan atmoszférával. A reformkorban, a szabadságharc alatt, az elnyomatás évtizedeiben, de még a kiegyezést követően is jó ideig élvezhette még a magyar, a művelt nemzetek rokonérzését.” A magyarság külföldi hírnevének fénykora a szabadságharc volt.”- írja Eckhardt. De az a szimpátia valamikor a XIX. század végén ’elszikkadt’, és a bírálat, a kemény ítélet, a harag váltotta fel. Ebből a légkörből született Trianon, mely egy félelmetes ellenséggel ismertette meg a kor magyarját. Az élet nagy válságai az egyént magába szállásra késztették, a nemzetet önmegismerésre. A magyarságnak is rá kellett jönnie, hogy a XIX. század elején kialakult képe mellett, lassan-lassan egy másik kép kezd kialakulni: a fellengző, népelnyomó, szertelen és szenvedélyes, a nemzetiségekkel szemben türelmetlen, kegyetlen és politikailag összeférhetetlen magyarnak képe. 1920-ig az osztrák elnyomás így akarta eltemetni a magyart. A kiegyezés után pedig logikus következmény volt, hogy a magyarországi nemzetiségek a magyar állam kisemmizettjeinek vélték magukat és a magyarról egykor a Bécsben kialakított kedvezőtlen képet átvegyék. Eötvös nemzetiségi törvénye az így kifejlődő agitációnak méregfogát akarta eltávolítani. A kísérlet csak ideig-óráig bizonyult sikeresnek: a nemzetiségek és követeléseik mind öntudatosabbá váltak. A múlt század végén a pánszlávizmus és pángermánizmus versenyeztek egymással, hogy a Habsburg-monarchia legszilárdabbnak látszó magvát, Magyarországot rendítsék meg az európai közvéleményben. A magyarellenes propaganda így lett a nagypolitika eszköze, az első világháború ellenünk ennek a propagandának jelében folyt, s ennek jelében ért véget.

Miközben Magyarországról ítélkeztek, a győztesek szeme előtt a magyarnak az a képe lebegett, amely a szabadságharc alatt keletkezett Bécsben és hazánk perifériáin, amelyet az abszolutizmus teljesített ki, s amelyet a kisebbségek nemzetközi agitációja vitt át a világ köztudatába. A múlt világháborút nem a harctéren vesztette el a magyarság, hanem a nyugat-európai közvéleményben: a magyarnak azzal a képével szemben, amelyet ellenfelei állítottak a világ elé, nem tudott olyan képet vetíteni, amely meggyőző erővel védhette volna meg jogait. Nem utolsósorban azért történt ez így, mert ellenfelei érvelésének tartalma áttekinthetetlen labirintus volt a magyarság számára, nem tudta azt, amit mások róla tudni véltek. Hogy a nemzet legnagyobb értékeit kimenthessék szükség volt az önismeretre.

Babits Mihály egy jellemrajzot írt, egy nemzet jellemrajzát, amely azokból a vonásokból van összerakva, amelyekről ráismerhetünk s örömmel rá is ismerünk „Mi a magyar? Mit jelent ez a mi? mit jelent a magyar és mit jelent a kérdőjel? … Hogy ki a magyar, azt tudjuk magunkról, hisz mi magunk vagyunk a magyar. De mi az a magyar, ami vagyunk? A meghatározás érdekel… A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindentől megkülönbözteti.” Különböző fejezetekben vizsgálja a kérdést. Hogyan lehet megkeresni az eredeti magyar jellemet. Hozzá kell tenni, hogy nem az erényeit keresi nemzetünknek, hanem a tulajdonságait. Sokan az ősiben keresik, de ez Babits szerint csalóka, hiszen az ősi népek szokásai nagyon is hasonlatosak egymáshoz.

A magyar jellemet nem lehet tájból levezetni.”A magyar lelket nem egyetlen sajátlagos táj színei nevelték, hanem e sok és sokféle tájék benyomásainak évezredes összejátszása. Tarka táj és ingatag időjárás! Változatos föld és változékony ég! S vegyük ehhez most még a történelem viszontagságait. „A történelem viszontagságai is meghatározók. Megállapítása szerint hazánk rossz helyen van. A magyar okosság természetrajzához a következő fejezetcím. A magyar nem nagyon cselekvő nép, inkább kételkedő. Szkepszise azonban nem cinizmus, hanem józanság.

Nem érdemes törnie magát, és semmit sem érdemes megbánnia. A magyar tudós típusa Bolyai, hosszú tétlenségeivel, hirtelen zseniális nekibuzdulásaival. A költőé Arany, sok töredékével. A festőé a birtokára vonuló, hosszú évekig ecsethez nem nyúló Szinyei. Az ilyen karakter nem nagyon boldogul a világban, mert nem is akar érvényesülni. Mint viszontagságos múltú nép, amely annyi mindenen ment keresztül, nem keresi a kalandot, mert ismeri. De család- és otthonszerető. Lokálpatrióta.

Az okosság másik oldala – A jog, mint valóság című fejezetben ezt írja: „A jogi helyzet valóságosabb a mi szemünkben, mint a tényleges állapot.” A jog érvényes önmagában, már azáltal, hogy jog, és akkor is, ha senki a világon nem ismeri azt el rajtunk kívül.” Babits végig Prohászka Lajos Vándor és bujdosó című művével vitatkozik. Azt írja, hogy a könyv az ő véleményének torzképe. A Vándor és bujdosó olvasott könyv volt ekkoriban is, de a nemzetkarakterről adott képe, analógiái és rokonításai teljesen szemben álltak az adott helyzet nagy tendenciáival. Prohászka szerint ugyanis a magyarnak nincs mítosza.

Babits szerint az „önfeláldozó” magyar, mikor az „európai kultúrá”-t védte, csak a sajátját védte. A saját hazáját, saját kereszténységét védelmezte. Minden lázadása sérelmi politika volt. A magyart csak a saját jogai és a szabadsága érdeklik, és semmi más idegen elv nem. Nyílt szellemű nép, kilencszáz év óta együtt halad Európával. A bujdosás a magyar élet romantikája. A magyar saját hazájában is bujdosó. Türelmes, mert nem hajlamos a cselekvésre. A bölcs lomhaság volt a megtartója ezer éven át. Cselekvés és alkotás címmel a magyar szabadság lényegéről ír. A magyar alkotmány és magyar hazaszeretet a „Ne bántsd a magyart!” (Zrínyi) jelszóban foglalható össze. Minden nemzeti küzdelem csak védekezés az ősi nemzeti nyugalom, nemzeti kényelem, nemzeti méltóság megháborítása ellen. Az irodalomban a haza problémája mindig a cselekedet problémája. A magyar hagyományosan is a szabadság népe. Magatartása individualista. A magyar fegyelem azonos a magyar flegmával. Levezeti, ahogy például a magyar paraszt-flegma, a lomhaság, a cselekvéstől való tartózkodás és közömbösség – más körülöttünk élő népek heves aktivitásával, nyugtalan előretörekvésével szemben – milyen nemzetfenntartó erő volt válságos időkben. Ebből a szemlélődő, tunya magyar természetből folyt nemcsak a magyar humor, hanem olyan döntőfontosságú tulajdonságok is, mint a magyar politikai realizmus, a diplomáciai tehetség, a jogérzés, az állandósághoz ragaszkodás, ami a területhez, ehhez a hazához és az alkotmányhoz való ragaszkodást jelenti.

Az előzmények, a konkrét történelmi helyzet, a tudományos igények és a nemzetközi analógiák mind szerepet játszottak abban, hogy a mi a magyar kérdés körüljárása, és az erre alakuló tudományok megjelentek a magyar köztudatban. A külső és belső okok között megemlíthetjük a magyarsággal foglalkozó külföldi intézmények – magyar intézetek, egyetemi magyar tanszékek, lektorátusok – létrejöttét és szaporodását. A magyarságkutatás fellendült. Mindez időben egybeesett és összekapcsolódott a történelmi Magyarország átalakulása kapcsán megváltozott magyar kulturális külpolitikai célokkal, valamint a magyarság önazonosságot kereső belső igényének felerősödésével. A „szocializmus összeomlása” újabb történelmi kihívás elé állította a magyar nemzetet. A kérdés újbóli felvetése és újragondolása ismét aktuális és sürgető lett. Ma, az Európai Unióhoz való csatlakozáskor pedig ismét nagyon fontos a magyarság szerepének, értékeinek és érdekeink felvállalása és érvényesítése és leginkábba helyén kezelése.

Dorianna Gray

Irodalom

  • Eckhardt Sándor: A magyarság külföldi arcképe. In: Mi a magyar? (szerk. Szekfű Gyula), Helikon Kft, 1992.
  • Baracsi Erzsébet (2006): Mi a magyar? In: Valóság, március XLIX. évfolyam 3. száma
  • Miskolczy Ambrus: „Mi a magyar?” = Századok, 132. évf. 1998. 6. sz. 1263-1305.p.
Advertisements

Nem minden vélemény számít - a véleményeket szigorúan cenzúrázzuk, e helyütt véleményt csak a demokratikus keretek között lehet nyilvánítani!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s