Bibó Istvánt újraolvasva

Alább Bibó István egyik, jelesül Az európai egyensúlyról és békéről című, 1942.ben íródott befejezetlen, ám mára temetikájában ismét egyre aktuálisabb témájú munkájából közlünk részletet.  Az írás szorosan kapcsolódik Hans Castorp  A nagy-Magyarország mítosz, mint a magyar történelem legnagyobb hazugsága címmel fémjelzett cikkéhez. Kérjük az olvasót, körültekintően, az akkor viszonyokat szemelőtt tartva, és ismerve a jelen helyzetet gondolkodjon el a magyar problematika mibenlétéről.

Bibó István
A kelet-európai kis népek mizériái
/Részlet/

A távol álló nyugat-európai szemlélőt a kelet-európai kis nemzetek politikai viselkedése és fellépési módja rendszerint megbotránkoztatja, felingerli, vagy legalábbis bizonyos megütközéssel vagy csodálkozással tölti el. Botránykő számára a területi viták sokasága, e nemzetek nacionalizmusának szűk és agresszív volta, a decens politikai módszerek elhagyására való hajlandóság, az elegendő demokratikus szellem hiánya, a politikai irrealizmusra való hajlandóság, valamint hogy nem annyira teljesítményeikből, mint inkább jogcímeikből és igényeikből akarnak megélni, s végül az, hogy kölcsönösen utálják egymást, hogy állandóan szomszédaik és sorstársaik rovására akarnak előnyöket elérni, hogy az egyetemes Európa kérdésében végsőleg felelőtlenek, és politikai döntéseikben nem komoly gyökerű események vagy hosszú lejáratú, komoly politikai koncepciók, de még csak nem is saját jól felfogott érdekük, hanem elsősorban a szomszédaikkal való, főleg területi viták determinálják [őket].
Kétségtelenül nem egyezik a demokrácia szellemével olyan területek birtokához ragaszkodni és olyan területek birtokára törekedni, amely területek lakossága ezt az uralmat nem kívánja. Kétségtelenül nem európai dolog a területi állomány féltése vagy a területi követelések megvalósítása céljából olyan politikát folytatni, mely hozzájárulhat egész Európa, sőt az egész világ katasztrófájához. Kétségtelenül neurotikus dolog egy egész nemzeti közösség politikai életét és nemzetközi akcióit kizárólag egy bizonyos múltbeli vagy jelenlegi állapot, egy bizonyos jog vagy követelés igazolására beállítani s ezzel a közösségi élet minden lényeges megnyilatkozását a veszélyeztetett birtoklás félelmével vagy az elégtétel-keresés és igazságkeresés indulatával eltölteni.

MAGYARORSZÁG


1920 óta sok szó esett a Magyarországot ért területi igazságtalanságról, s e kérdésre vonatkozóan, mint sajnos Európa legtöbb politikai kérdésére, csupán két végletes és sematikus ostobaság volt közkézen: az egyik az, hogy a történeti Magyarország felosztása páratlan igazságtalanság volt, mely teljességgel indokolatlanul és érdemtelenül érte a magyar népet, a másik, ellentett előjelű ostobaság pedig az volt, hogy a trianoni határok alapjában igen jók és helyesek, s az egész irredenta és revizionista agitáció mögött végsőleg nincs más, mint a magyar földesuraknak a más nyelvű nemzetiségek területein fekvő nagy terjedelmű és feudális módon birtokolt birtokainak a visszaszerzése. Mind a két beállítás hallatlanul szűk és ostoba. Egyik oldalról semmi kétség, hogy a történeti Magyarországnak nyelvi keretek szerint bizonyos fokú megcsonkulása a kelet-európai politikai fejlődés vonalában elkerülhetetlen volt. Ezt a fentiekben már elégszer módunkban volt kifejteni. A másik oldalon viszont nyilvánvaló, hogy ezt az önmagában is igen súlyos operációt oktalan dolog azzal is súlyosbítani, hogy amikor a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontják széjjel, ugyanakkor ezt az etnikai elvet még a tetejébe Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértik. Ez rettenetes lélektani sokkal jár, és nem annyira a földesurakra terjed ki leginkább, mint arra a középrétegre, amely világszerte a nemzeti érzelmek tudatos hordozója.

Az a tény, hogy a történeti Magyarország felosztásával kapcsolatban az új Magyarország határait nem szilárd és világos elvi alapokon, hanem teljességgel ötletszerű, esetleges és hatalmi politikai alapokon vonták meg, megszerezte a magyaroknak azt a katasztrofális és félrevezető politikai tapasztalatot, hogy a történeti Magyarország felosztása nem valami szükségszerűség, hanem egészében valami esetleges és hatalmi tényezők által kiváltott szerencsétlenség, melyet a hatalmi tényezők megváltoztatásával és a szerencse jobbra fordultával éppen úgy vissza lehet csinálni. A magyarok húsz esztendőn keresztül etnikai sérelmeket és etnikai aspirációkat hangoztattak, minthogy valóban itt volt az a pont, ami a trianoni békeszerződést érthetetlenné és önmagával ellentmondóvá tette. Ugyanakkor azonban mégsem rajzolódott ki egy lehetséges és reális Magyarországnak a képe, hanem az aktuális és végsőleg el nem fogadható Magyarország maradt továbbra is szembeállítva az egykori, a nagy, a dicsőséges, a történelmi Magyarországgal, melynek vágyképét húsz éven keresztül tovább melengették. Adott pillanatban azután a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhette azt mondani, hogy a magyarok kevesebbel megelégszenek, mint a történeti Magyarország.

Az európai egyensúly megbillenésének következő neuralgikus pontja Magyarország pozíciója. Bemutattam már azt a megrázkódtatást, amit Kelet-Európában a három történeti állam összeomlása okozott. Ez a megrázkódtatás kétségtelenül Magyarországon volt a legnagyobb. Egyrészt azért, mert abban a fejlődésben, mely a történelmi határok helyébe az etnikai határokat léptette, Magyarországnak csak vesztenivalója volt, ellentétben Cseh- és Lengyelországgal, melyek ezen a réven ha vesztettek is sokat, nyertek is valamit. Másodszor azért, mert Magyarország felosztása az etnikai elvnek ellenkező irányba való teljes áthágásával történt meg, ami teljességgel belérögzítette a magyar politikai közvéleménybe azt a félrevezető elképzelést, hogy az etnikai elv végeredményben humbug, és a történeti keret visszaállítása lehetséges.
E tényezők együttes hatására állt elő az a helyzet, hogy Magyarország nemcsak a Nemzetek Szövetségének a politikájával, hanem egyúttal minden kelet-európai föderatív szervezkedéssel azzal a gyanakvással állott szemben, hogy mindezek az őt ért igazságtalanság állandósítását és reparálhatatlanná tételét vannak hivatva biztosítani. Sokat beszélnek arról, hogy mindez nem lett volna így, ha Magyarországon nem egy arisztokratikus-feudális kisebbség uralkodik, amely az irredenta és revizionizmus ügyét kizárólag azért tartja szőnyegen, hogy a belpolitikában elterelje a figyelmet a földreform és a demokratikus átalakulás szükségességéről, kifelé pedig az elvesztett területek visszaszerzésével együtt a földbirtokosoktól elvett nagybirtokokat is vissza tudja szerezni a saját osztályának. Átlagos középosztályi magyarok úgy reagáltak erre a beállításra, mint legszentebb érzelmeik sárba rántására, és rengeteg kárba veszett fáradságot pazarolnak el annak bebizonyítására, amit maguk sem hisznek egészen, hogy ti. Magyarország nem feudális ország. A kérdés ugrópontja azonban nem itt van, hanem abban, hogy a revizionizmust a feudalizmusból származtatni: filius ante patrem. A kelet-európai politikai hisztériának taglalása elegendőképpen bemutatta, hogyan hatnak vissza a nemzeti élet bizonytalansága, a területi státus nem végleges volta, a területi viták és a területi sérelmek az országok demokratikus fejlődésére. Nem a revizionizmus származik a feudalizmusból, hanem a feudalizmus a revizionizmusból. Nem abban az értelemben, mintha a revizionizmus feudális társadalmi erőket és tényezőket tudna létrehozni ott, ahol nincsenek. Ebben az értelemben a revizionizmus éppen úgy nem tud feudalizmust létrehozni, mint ahogy a feudalizmus sem tud revizionizmust létrehozni: mind a két jelenség teljesen más síkon fekszik. Az egyik egy politikai indulati komplexum, a másik egy társadalmi szerkezet; az összefüggésük abban áll, hogy a revizionizmus alkalmat és lehetőséget ad a feudális tényezők defenzívájára, a demokratikus vívmányok korlátozására és a demokratikus fejlődés megállítására – különösen olyan szerencsétlen szituációban, ahol a területi sérelem a történeti élmények síkján szorosan össze van kapcsolva az európai demokráciák győzelmével. Magyarországon az utolsó húsz esztendőben háromszor is lehetett ennek az összefüggésnek a közvetlen bizonyítékait megfigyelni, amelyek meglehetősen feledésbe mentek. Először 1919-ben, amikor Magyarországnak egy teljes lendülettel nekiinduló demokratikus kormánya volt, amely egyik napról a másikra omlott össze akkor, amikor nyilvánosságra kerültek a Magyarország megszállását szabályozó demarkációs vonalak. Kevesen tudják Nyugat-Európában, hogy a bolsevizmusnak ezután történt magyarországi uralomra jutása szorosan összefüggött azzal a reménnyel, hogy az akkor a nyugat-európai demokráciákkal harcban álló bolsevizmus alkalmat és lehetőséget fog adni a Magyarországot fenyegető területi státus megváltoztatására. A magyarországi kommunizmus ha nem is nacionalista jelszavakkal, de nacionalista indulatok által támogatva jutott uralomra, s első dolga volt néhány észak-magyarországi várost a csehektől visszafoglalni. A kontraszt kedvéért azt lehetne mondani, hogy a kommunizmus volt a revizionizmus szülőanyja. Természetesen ilyenről szó sincsen: a kommunizmus éppen úgy nem szülőanyja a revizionizmusnak, mint ahogy a feudalizmus sem az. Mindkét esetben a revizionizmus egyszerűen párhuzamos egy antidemokratikus tendencia érvényesülésével, és oka [is egyben]. Ugyanez a folyamat megismétlődött fél esztendővel később, amikor a kommunizmus bukása után Magyarországon egy ellenforradalmi kormány jutott uralomra, melyen belül azonban egyelőre egyensúlyban voltak a demokratikus köztársasági és konzervatív feudális elemek. Ez utóbbiak csaknem órára meghatározható pontossággal – elég a korabeli újságokat olvasni – akkor kerültek túlsúlyba, amikor a Magyarországot érintő végleges békefeltételeket nyilvánosságra hozták. Végül harmadszor is megismétlődött ez a folyamat: a harmincas évek közepén egy új, igen komoly irodalmi és politikai demokratikus mozgalom indult el Magyarországon, egy komoly európai és demokratikus nacionalizmus jegyében; ennek a mozgalomnak a sorai a harmincas évek végére teljességgel szétzüllöttek, és teljes zsákutcába jutottak egyszerűen azért, mert a területi revízió lehetőségei megjelentek a láthatáron, s egyszerre gyanússá tettek minden olyan konsziderációt, amely nem ezt tekintette Magyarország első számú problémájának.

A revizionizmus teljességgel sterillé és irreálissá tette a magyar politikát, ugyanakkor provokálta és kölcsönösen életben tartotta a kisantant nevű államképződményt, amelyet a francia politika nolens volens támogatott, mert hiszen logikusan támogatnia kellett a kelet-európai kis államok minden, valamennyire is [ellenállást] mutató csoportosulását. Ez az államcsoport azonban egyúttal a francia politika csődjét is jelentette, mert nem az összes kelet-európai kis államot egyaránt fenyegető életveszedelem ellen volt elsősorban irányozva, hanem egy másik kelete-urópai kis nép ellen, és a döntő pillanatban a német expanzióval szemben nem mutatott ellenállást. Csehország nem mutatott, mert helyzeténél fogva nem mutathatott, Románia nem mutatott, sok egyéb okból azért sem, mert nem Németországgal volt szomszédos, tehát nem osztozott teljes mértékben a Németországgal szomszédos kis nemzetek jogos félelmében, Jugoszlávia pedig csak abban a pillanatban mutatott ellenállást, amikor már saját maga is csaknem száz százalékig körül volt kerítve, addig azonban elfedte előle a német veszedelmet Ausztria ál-létezése, aminek folytán egy időben még bizonyos jugoszláv–német érdekközösség is mutatkozni látszott a tekintetben, hogy a Habsburgok restaurációja ne történjék meg.
Egy realistább magyar politika kétségtelenül különbséget tudott volna tenni fenntartható etnikai igények és fenn nem tartható történeti igények között. Ha ezt a különbségtételt teljes világossággal megteszi, akkor a kisantant államok ideges ingerültségi állapota is alacsonyabb fokon maradt volna, ha nem is siettek volna visszaadni a magyarlakta területeket; egy ilyen lehetőség mégis inkább a diszkusszió lehetőségén belül maradt volna, és megteremtette volna annak a pszichológiai előfeltételét, hogy a döntő pillanatban egy etnikai alapon való határmódosítás biztosítsa azt, hogy a belső erődvonal Magyarország belépésével összezárul. Így azonban a Németországgal szomszédos európai országok belső erődvonala, melynek keleten egy jugoszláv–magyar–lengyel kooperációnak kellett volna pillérül szolgálnia, ezen a helyen két ponton is végzetesen lyukas volt, és az egyik lyukat Magyarországnak hívták.

Dorianna Gray


Reklámok

Nem minden vélemény számít - a véleményeket szigorúan cenzúrázzuk, e helyütt véleményt csak a demokratikus keretek között lehet nyilvánítani!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s