A nagy-Magyarország mítosz mint a magyar történelem legnagyobb hazugsága

Magyarország helyzete az egész világ botrányává lett. Kétségtelenül nem egyezik a demokrácia szellemével olyan területek birtokához ragaszkodni és olyan területek birtokára törekedni, amely területek lakossága ezt az uralmat nem kívánja.

Kétségtelenül nem európai dolog a területi állomány féltése vagy a területi követelések megvalósítása céljából olyan politikát folytatni, amely hozzájárulhat Európa, de az egész világ katasztrófájához.

                                                                                                                              Bibó István

Manapság, ha körbenézünk, arra lehetünk figyelmesek, hogy a nagy-Magyarország mítosz újfent elemi erővel kezd teret hódítani a politikában és ezzel egyidejűleg az emberek fejében is. E mítoszt alapvetően feleslegesnek és kimondottan destruktívnak tartjuk. Problémáink vele a következőkben foglalhatóak össze.

Ne dőljünk be egy hazugságnak, legalább nézzünk utána a tényeknek

Az első kérdéskör, hogy nem reális. Ha Magyarország történelmét az ország önrendelkezése szempontjából megfigyeljük, azt láthatjuk, hogy 1526 és 1919 között igencsak kevés önálló államisággal rendelkezett, ráadásul az időtartam jelentős részében önálló szuvernitással egyáltalán nem rendelkezett. Kezdetben három részre szakadt, Erdély független volt, a nyugati területek a Habsburgokhoz tartoztak, és északon maradt csak a magyaroknak minimális területük. Ezt követően teljes egészében beolvadtunk a Habsburg birodalomba. Ezen (lényegét tekintve) az 1867-es kiegyezés sem változtatott. Ha alaposan elemezzük az 1867 évi XII. törvénycikket (szövege elérhető itt), láthatjuk: utóbbi az uralkodó országaként említi Magyarországot. Ez (a nagy magyar hazugsággal ellentétben) nem minősül a függetlenség kivívásának. Nem két független állam szövetsége volt e viszony – az uralkodó Magyarország jogait bármikor visszavehette volna. Gyakorlatilag autonómiát adott a magyaroknak, birodalma egy országának – és a legfontosabb területeket Bécs kezében tartotta. Fontos felhívni a figyelmet ráadásul arra a tényre, hogy a nagy-Magyarország térképek többsége ebből az időszakból, egészen pontosan az 1881 és 1919 közötti időszakból származnak – csak valamiért azt felejtik el közölni, hogy Magyarország ekkor nem volt független állam.

Igen ám, mondhatnánk, de mi a helyzet a mohácsi vész előtti időszakkal? Nos, a helyzetkép ekkor is hagy kívánnivalót maga után, hiszen a magyarok hódításaik során ugyan magukhoz csatolták Horvátországot, ám nyilvánvaló, hogy bármennyire is a mi fennhatóságunk alatt állt, erkölcstelen lenne azt állítani, valaha alkothatná egy önálló Magyarország területét. Hasonló a helyzet Szlavónia és a Bánát területével.

A másik nagy gond, hogy Erdély, illetve Észak-Magyarország területén már a trianoni békeszerződés alkalmával is többségben voltak a románok, illetve a szlovákok. Ezt a magyarok többsége a bevándorlással indokolja. Azt ugyanakkor elfelejtik, hogy bizony, ezeken a területeken mindig is éltek románok, illetve szlovákok (tótok). Már a magyarok honfoglalásakor is az itt élő szláv földműveseket sikerült leigázniuk.

Etnikai térkép 1910-ből. Pirossal a magyarlakta területek.

Ha a fentiekhez hozzávesszük azt, hogy a magyarok 1848-ban számunkra korántsem olyan egyértelműen támogatható és nemes küzdelmet folytattak elszakadásukért, ahelyett, hogy megpróbáltak volna egy multikulturális birodalomba beilleszkedni, ahogyan azt Széchenyi propagálta, egyértelműen látni: nem a betonfal jött nekik 1919-ben, hanem nekik sikerült lefejelni azt, méghozzá igen nagy sebességgel. Ehhez persze a történelem és a nagypolitika is kellett.

“Az a tény, hogy a történeti Magyarország felosztásával kapcsolatban az új Magyarország határait nem szilárd és világos elvi alapokon, hanem teljességgel ötletszerű, esetleges és hatalmi politikai alapokon vonták meg, megszerezte a magyaroknak azt a katasztrofális és félrevezető politikai tapasztalatot, hogy a történeti Magyarország felosztása nem valami szükségszerűség, hanem egészében valami esetleges és hatalmi tényezők által kiváltott szerencsétlenség, melyet a hatalmi tényezők megváltoztatásával és a szerencse jobbra fordultával éppen úgy vissza lehet csinálni.” (Bibó)

Felmerül a kérdés: mi lett volna igazságos? Hogy Bibó gondolataival éljünk: igenis be kell látni, igazságtalan lett volna, ha Erdély magyar kézbe kerül – ami azon tényen persze nem változtat, hogy célszerűbb lett volna önálló egységként léteznie tovább, hiszen sajátságos különállása a történelem során egyértelműen megmutatkozott. Ezen túlmenően ráadásul érdemes és elegánsabb lett volna az ott lakó népek kezébe adni a sorsukat, hogy hova kívánnak tartozni: bár jó eséllyel ez Erdély sorsán nem változtatott volna.

És még egy lényeges pont: a nagy-Magyarország matricák ragasztgatásával vajon mit szeretnének a tömegek a társadalomban elérni? Mi a cél? Visszavenni Erdélyt? Jó lenne az az országnak? Gazdaságilag hasznos lenne? És csakugyan, mit tennénk az ott lakókkal? Mi tennének a románokkal?

Ez egy zsákutca. A felesleges nacionalizmus helyett el kéne az anyaországnak fogadnia: nincsenek abszolút jogai semmilyen területre már.

Innentől kezdve pedig a cél a határon túli magyar közösségek jogainak és érdekeinek legteljesebb védelme kellene, hogy legyen. Ezt az érdeket pedig nem szinte ismeretlen és maximum középszerű náci írók újratemetésével lehet védelmezni, hanem úgy, hogy megpróbál Szlovákiával és Romániával a legjobb kapcsolatokat kialakítani azért, hogy velük együttműködve tudják felkarolni a magyarok ügyét. A határon túli magyarságnak ugyanis nem blőd gesztusokra, hanem valós támogatásra van szüksége a fennmaradásához: egyetemekre, alsóbb iskolákra, kulturális támogatásra, stb. Jól látható a legújabb romániai választási eredményeken is: olcsó populizmusból nem kérnek. A primitív nacionalizmusukkal pontosan azoknak ártanak a “vad kurucok”, akiket védeni szeretnének.

Ne értsük félre: az, hogy a szomszéd államokat régmúlt térképekkel fenyegetjük, nem mentesíti ezen államokat az elhibázott, nacionalista és antidemokratikus döntéseik miatt. Ilyen értelemben például a szlovák nyelvtörvény is egy zsákutca, és a mi állampolgársági “diktátumunkra” adott válaszok sem helyesek. De ez már egy másik történet része, melyet a határ túloldalán kellene egy honlapon publikálni.

Hans Castorp

Reklámok

5 thoughts on “A nagy-Magyarország mítosz mint a magyar történelem legnagyobb hazugsága

  1. A történelmet lehet sokféleképpen, sőt annak fordítottjaként is interpretálni. Én mégis csak azt mondom, lennél bár te erdélyi s írnám én ezt az oldalt. Vajon ugyanígy gondolkoznánk?

Nem minden vélemény számít - a véleményeket szigorúan cenzúrázzuk, e helyütt véleményt csak a demokratikus keretek között lehet nyilvánítani!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s