A legújabb amorális jogalkotáshullámról – Mi a gyerekekkel vagyunk

A közelmúltban kormányunk számos ponton módosította a jogszabályokat. E pontok közül talán legnagyobb visszhangot az új Btk. életbeléptetése kapott. A módosítások kiválóan mutatnak rá arra, miért nem lehet a kormányt alkotó pártok nézetrendszerét konzervatívnak mondani – az sokkal inkább mutat rokonságot a szélsőjobboldali, illetve a ultra-liberális kormányzatokkal.

A Christian Fernandez eset – Az Egyesült Államokban nagy vihart kavaró legújabb ügy

Az első pont a gyerekek büntethetőségének kérdése. Társadalmunk egyik alapvetése a nők és a gyermekek védelme. E parancsnak egyébként Bibliai eredete (is) van. A 12 éves korosztály a módosítások folyományaképpen büntethetővé vált egyrészt bizonyos testi épség és élet elleni bűncselekmények (például emberölés, halált okozó testi sértés), másrészt némely vagyon elleni bűncselekmény (rablás, kifosztás) kapcsán. Ezzel több problémánk is van, amellett, hogy tisztességtelen a gyermekekkel szemben.

Egyrészt semmi nem indokolja a módosítások bevezetését. A statisztikákból jól látható: nem történt tömeges emberöléssorozat, amit hatodikos általános iskolások követtek volna el. Vagyon elleni bűncselekmények bekövetkezhettek – ugyanakkor az esetek jelentős részében ezeket fiatalkorúak (14 és 18 év közöttiek) követték el – utóbbiakat egyébként a szenzációhajhász média fel is kapta.

Másrészt, amennyiben indokolt is lenne jobban odafigyelni a gyermekekre, azt nem büntetőjogi eszközökkel kéne tenni. Európában a legfejlettebbnek a skandináv államok büntetőrendszere mondható – mely a reszocializálásra helyezi a hangsúlyt, azaz a társadalomba történő visszavezetésre. Gyerekek esetén evidens, hogy efelé kellett volna fejleszteni a rendszert. Amennyiben segíteni akarunk a mélyszegénységben élő gyerekeken, és azt szeretnénk, hogy ne bűnözzenek, annak egy módja van: a családsegítő rendszer megerősítése, és családi háttérre való odafigyelés. Úgy, hogy van egy réteg, amire évtizedeken keresztül nem fordított figyelmet az állam, majd egyszer csak elkezdi a gyermekeket is megbüntetni, társadalmi problémákat nem lehet megoldani. Persze attól kormánytól, amely malacosztással és közmunkaprogramnak álcázott modern rabszolgatartással kívánja a mélyszegénységet felszámolni, nem lehet sokat várni. Evidens, hogy ha a társadalom kvázi “létrehozta” ezeket a szegény rétegeket, akkor a társadalom felelőssége is, hogyan karolja fel őket.

A harmadik és jogászok számára triviális érv szerint a magas büntetési tétel kiszabása nem tartja vissza az elkövetőket, őket csupán a biztos büntetés létezése állíthatja meg – ez evidens büntetőjogászok körében, akikkel a törvény előkészítése során ugyan konzultáltak, azonban annak végső tartalma valamiért nem ezt tükrözi. A gyermekek bízni fognak a következmény elmaradásában, illetve nem is fogják fel a helyzetüket pontosan, hiszen életkorukból eredően nincsen megfelelő képességük saját maguk pozicionálására. Nem várható el egy 12 éves gyerektől, hogy végiggondolja: hopp, a Pistivel nem vehetem el a Géza mobiltelefonját, mert ezzel már bűncselekményt követhetek el. Az esetek jelentős részében a gyermekek hasonló belátási képességgel nem rendelkeznek.

A fenti érvek mellett érdemes megnézni az európai átlagot: jól látható, hogy az angolszász országok kivételével Európában mindenhol legalább 14 év a büntethetőség határa, sőt több ország van, ahol feljebb húzzák meg a határt: 16 és 17 év is előfordul. Ráadásul a közvetett tettességet a törvény eddig is büntetni rendelte: magyarán szólva, ha apu a kisfiút bolti lopásra buzdítja, apu eddig is úgy felelt, mintha ő maga követte volna el a cselekményt.

Végül érdemes rámutatni: a büntethetőség alacsony határa az Egyesült Államokban is vitatott: az esetek jelentős részében ráadásul teljesen haszontalan. Például a fenti fotón látható Christian Fernandez biológiai apukája egy erőszaktevő volt, aki édesanyját 11 (!)  évesen megerőszakolta, a nagymama drogos, a gyermeket 2-3-4 évesen molesztálták, nevelőapja a házuk előtt lett öngyilkos, stb. Ilyen háttérrel egyikünk sem viselkedne másképp, nem csoda, hogy Christianból gyilkos lett (akit az eset érdekel, itt megtalálja a leírását). Összességében nézve tehát a kulturált világban evidens: a gyermekelkövetők áldozatok, nem bűnözők, és ekként kell őket kezelni.

A második problémakör, ahol szintén megmutatkozik a jogalkotó erkölcstelensége, a fegyveres támadó visszaverésének kérdése. Elfogadásra került azon szabály, mely alapján az éjjel otthon támadó betörőt le is lehet lőni. Ugyanez a helyzet a csoportos támadással is. Számos közismert jogász, például Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke tiltakozott a szabályozás elfogadása ellen. A felhozott érvek egyértelműek: a megélhetési bűnözés ellen nem így kell harcolni, és személyes torzsalkodások elfajulásához vezethet a szabályozás. Emellett azt gondoljuk, az embereket békére kell nevelni, nem fegyverkezésre. Ráadásul az érintettek a támadást eddig is visszaverhették: az a jogos védelem körébe tartozott. Az viszont, hogy egy fegyvertelen és láthatóan veszélytelen támadót agyonverjenek, eddig nem volt megengedett. Itt is hangsúlyozni kell: nem a bűncselekmény ösztönzése a cél, ugyanakkor, ha hathatós védelmet szeretnének, nem a lakosságra kell áthárítani a védelmet. Az államnak kötelessége megóvni állampolgárait: ha mást nem, több rendőrrel, jobb közbiztonság megteremtésével. A lövöldözés megengedése nem megoldás, és visszatartó ereje sem lesz. Ráadásul e téren is a közelmúltban volt egy botrány az Egyesült Államokban: Floridában a nyílt utcán lőtt agyon egy férfi egy szomszéd 17 éves fiút, aki a vegyesboltból igyekezett hazafelé, ám valamiért a támadó gyanúsnak találta – jó eséllyel a bőrszíne miatt.

A harmadik intézkedés, amely úgyszintén amorális és a primitív kormányzati attitűdöt jól mutatja, a hálapénzt “legalizálása”, hiszen mindannyian tudjuk, az új szabályozás ide fog vezetni. Mindannyian tudjuk, hogy a hálapénz rossz intézmény: alapvetően azért, mert a szegény rétegek nem tudnak fizetni, így nagyobb az esélye, hogy alacsonyabb színvonalú ellátást kapnak. Sehol sem legalizálnak hasonló közszolgáltatásokat az általunk ismert kulturált világban. Sikerült eljutni a harmadik világ szellemi és morális szintjére.

E három intézkedés jól mutatja, hogy mit takar az álkoznzervativizmus: egy olyan rendszert, amelyben a hatalom nem foglalkozik a védelmére szorulókkal: a szegényekkel, a gyermekekkel, a nyugdíjas rétegekkel. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy a családon belüli erőszak elkerülése és a nők védelme érdekében csakugyan semmit sem fejlesztettek a Btk.-n, illetve, hogy a szülő nőket a munka törvénykönyvének legutolsó módosítása után milyen könnyen lehet elküldeni a munkába történő visszaállásukat követően, egyértelművé válik: a kormányzat azokkal, akiket kultúránkból eredően fel kéne karolni, nem foglalkozik. Ez pedig inkább egy ultraliberális, illetve a gyermekek bebörtönzése terén egy szélsőjobboldali attitűdöt sugall. Mi, européerek nem így gondolkozunk. A a valódi konzervatív értékek a nők, az elesettek, az idősek és a gyerekek pártfogolásán alapulnak.

Hans Castorp és külső tanácsadóink

Advertisements

Nem minden vélemény számít - a véleményeket szigorúan cenzúrázzuk, e helyütt véleményt csak a demokratikus keretek között lehet nyilvánítani!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s