Álkulturális kalandozások a könyvesboltban

Már egy ideje meg szeretnénk említeni, hogy a magunk részéről a rovásírást újabb divatját is a teljesen értelmetlen blődli felkarolásának gondoljuk. A rovásírást egyébként a jelenlegi kormányzat fontosnak tartotta az Alaptörvényben is nevesíteni, mint nemzeti örökséget. Nos, ez egy olyan örökség, amit senki nem ismer, egy okból: mert nem is kellene. Értelmetlen lenne ugyanis ismerni, hiszen mindig is latin betűkkel írtunk. E téren a két legblődebb “mű” illetve “műfaj” számunkra a következő:

Rovás Biblia, pontosabban: Rovás Újszövetség

Egyrészt figyelmet érdemel a rovásírással írt Biblia. Van olyan barátunk, aki szerint a hagyományos írás feladására azért volt szüksége az embereknek, mert amúgy már túlságosan olvasmányossá kezdett válni a munka, túl gyorsan át ehetett lapozni. Hogy miért csak az Újszövetség jelent meg, újfent kérdéses, és önmagában is barbarizmusra utal: jól tudjuk, az Ószövetség nélkül az Újszövetség értelmezhetetlen (már a név sem: Új – szövetség, mit jelentene ez, ha nem lenne Ó – szövetség, ugye?). Komoly problémát jelez a fejekben az, hogy ehhez a butasághoz tanult emberek is a nevüket adják. A kiadó szerint “a rovásműveltség része a nemzet szellemi erőforrásainak, s emiatt az ismerete, védelme, megőrzése – de legfőképp a mindennapi használata kiemelt fontosságú feladat”. Hát, kedves Hölgyeim és Uraim, elég nagy bajban lennénk, ha ezzel a bugyuta ákombákommal kellene bármilyen értelmes tevékenységet folytatnunk. Kíváncsiak lennék, akik propagálják, hány könyvet olvasnak el egy évben (és e helyütt meg kell, hogy jegyezzük: a Demokrata még nem számít könyvnek!).

A másik nagy kedvenceink közé azon cikkek és könyvek tartoznak, melyek tekernek egyet az amúgy “egyszerű” rovásíráson, és a magyar rovásírást összehozzák az egyiptomi hieroglifákkal. Hasonlót láttunk a minap egy újságárusnál a Moszkva téren, a címe valahogy így hangzott: “Az Egyiptomi hieroglifák értelmezése a magyar rovásírás tükrében”. Utóbbi önfeledten vidám pillanatokat okozott számunkra, az újságárus nem értette, mitől fuldoklunk a nevetéstől. Sajnos a neten hosszas keresgélés után sem sikerült megtalálni e pazar munkát, mely igazi unikum lehet a száraz, unalmas piacon. Lehet, hogy rovásírással kellene keresnünk a címet, de ez sajnos nem ment. A neobarbarizmus hasonló túlburjánzásai ékes bizonyítékai annak, hogy a magunkban történő mozizás miféle agyszüleményeket produkálhat. Egyesek szerint a bibliai idők előtt 44.000 éve a magyar volt a világnyelv, így végülis logikus és koherens a kapcsolódásuk, van benne rendszer. Ugyanakkor lehet, hogy az áltudományos rovásírás-kutatás helyett a kedves öregurak foglalkozhatnának kevésbé kultúrapusztító tevékenységgel, például horgászással, kutya vagy az unoka “sétáltatásával”, játszótereken homokvárak építésével, bolhapiacozással, a női szerzők (femininebb úriemberek) gobelin kötésével vagy horgolással, stb. Itt is ki kell, hogy jelentsük: nem baj, ha három öregúr horgászás helyett hobbiból rovásírással levelezik egymással, viszont ennek a primitív szubkultúrának a tömegkultúrába történő juttatása szintén nagy hiba, és értelmes munkák elől veszi el a helyet.

Hans Castorp

A legújabb amorális jogalkotáshullámról – Mi a gyerekekkel vagyunk

A közelmúltban kormányunk számos ponton módosította a jogszabályokat. E pontok közül talán legnagyobb visszhangot az új Btk. életbeléptetése kapott. A módosítások kiválóan mutatnak rá arra, miért nem lehet a kormányt alkotó pártok nézetrendszerét konzervatívnak mondani – az sokkal inkább mutat rokonságot a szélsőjobboldali, illetve a ultra-liberális kormányzatokkal.

A Christian Fernandez eset – Az Egyesült Államokban nagy vihart kavaró legújabb ügy

Az első pont a gyerekek büntethetőségének kérdése. Társadalmunk egyik alapvetése a nők és a gyermekek védelme. E parancsnak egyébként Bibliai eredete (is) van. A 12 éves korosztály a módosítások folyományaképpen büntethetővé vált egyrészt bizonyos testi épség és élet elleni bűncselekmények (például emberölés, halált okozó testi sértés), másrészt némely vagyon elleni bűncselekmény (rablás, kifosztás) kapcsán. Ezzel több problémánk is van, amellett, hogy tisztességtelen a gyermekekkel szemben.

Egyrészt semmi nem indokolja a módosítások bevezetését. A statisztikákból jól látható: nem történt tömeges emberöléssorozat, amit hatodikos általános iskolások követtek volna el. Vagyon elleni bűncselekmények bekövetkezhettek – ugyanakkor az esetek jelentős részében ezeket fiatalkorúak (14 és 18 év közöttiek) követték el – utóbbiakat egyébként a szenzációhajhász média fel is kapta.

Másrészt, amennyiben indokolt is lenne jobban odafigyelni a gyermekekre, azt nem büntetőjogi eszközökkel kéne tenni. Európában a legfejlettebbnek a skandináv államok büntetőrendszere mondható – mely a reszocializálásra helyezi a hangsúlyt, azaz a társadalomba történő visszavezetésre. Gyerekek esetén evidens, hogy efelé kellett volna fejleszteni a rendszert. Amennyiben segíteni akarunk a mélyszegénységben élő gyerekeken, és azt szeretnénk, hogy ne bűnözzenek, annak egy módja van: a családsegítő rendszer megerősítése, és családi háttérre való odafigyelés. Úgy, hogy van egy réteg, amire évtizedeken keresztül nem fordított figyelmet az állam, majd egyszer csak elkezdi a gyermekeket is megbüntetni, társadalmi problémákat nem lehet megoldani. Persze attól kormánytól, amely malacosztással és közmunkaprogramnak álcázott modern rabszolgatartással kívánja a mélyszegénységet felszámolni, nem lehet sokat várni. Evidens, hogy ha a társadalom kvázi “létrehozta” ezeket a szegény rétegeket, akkor a társadalom felelőssége is, hogyan karolja fel őket.

A harmadik és jogászok számára triviális érv szerint a magas büntetési tétel kiszabása nem tartja vissza az elkövetőket, őket csupán a biztos büntetés létezése állíthatja meg – ez evidens büntetőjogászok körében, akikkel a törvény előkészítése során ugyan konzultáltak, azonban annak végső tartalma valamiért nem ezt tükrözi. A gyermekek bízni fognak a következmény elmaradásában, illetve nem is fogják fel a helyzetüket pontosan, hiszen életkorukból eredően nincsen megfelelő képességük saját maguk pozicionálására. Nem várható el egy 12 éves gyerektől, hogy végiggondolja: hopp, a Pistivel nem vehetem el a Géza mobiltelefonját, mert ezzel már bűncselekményt követhetek el. Az esetek jelentős részében a gyermekek hasonló belátási képességgel nem rendelkeznek.

A fenti érvek mellett érdemes megnézni az európai átlagot: jól látható, hogy az angolszász országok kivételével Európában mindenhol legalább 14 év a büntethetőség határa, sőt több ország van, ahol feljebb húzzák meg a határt: 16 és 17 év is előfordul. Ráadásul a közvetett tettességet a törvény eddig is büntetni rendelte: magyarán szólva, ha apu a kisfiút bolti lopásra buzdítja, apu eddig is úgy felelt, mintha ő maga követte volna el a cselekményt.

Végül érdemes rámutatni: a büntethetőség alacsony határa az Egyesült Államokban is vitatott: az esetek jelentős részében ráadásul teljesen haszontalan. Például a fenti fotón látható Christian Fernandez biológiai apukája egy erőszaktevő volt, aki édesanyját 11 (!)  évesen megerőszakolta, a nagymama drogos, a gyermeket 2-3-4 évesen molesztálták, nevelőapja a házuk előtt lett öngyilkos, stb. Ilyen háttérrel egyikünk sem viselkedne másképp, nem csoda, hogy Christianból gyilkos lett (akit az eset érdekel, itt megtalálja a leírását). Összességében nézve tehát a kulturált világban evidens: a gyermekelkövetők áldozatok, nem bűnözők, és ekként kell őket kezelni.

A második problémakör, ahol szintén megmutatkozik a jogalkotó erkölcstelensége, a fegyveres támadó visszaverésének kérdése. Elfogadásra került azon szabály, mely alapján az éjjel otthon támadó betörőt le is lehet lőni. Ugyanez a helyzet a csoportos támadással is. Számos közismert jogász, például Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke tiltakozott a szabályozás elfogadása ellen. A felhozott érvek egyértelműek: a megélhetési bűnözés ellen nem így kell harcolni, és személyes torzsalkodások elfajulásához vezethet a szabályozás. Emellett azt gondoljuk, az embereket békére kell nevelni, nem fegyverkezésre. Ráadásul az érintettek a támadást eddig is visszaverhették: az a jogos védelem körébe tartozott. Az viszont, hogy egy fegyvertelen és láthatóan veszélytelen támadót agyonverjenek, eddig nem volt megengedett. Itt is hangsúlyozni kell: nem a bűncselekmény ösztönzése a cél, ugyanakkor, ha hathatós védelmet szeretnének, nem a lakosságra kell áthárítani a védelmet. Az államnak kötelessége megóvni állampolgárait: ha mást nem, több rendőrrel, jobb közbiztonság megteremtésével. A lövöldözés megengedése nem megoldás, és visszatartó ereje sem lesz. Ráadásul e téren is a közelmúltban volt egy botrány az Egyesült Államokban: Floridában a nyílt utcán lőtt agyon egy férfi egy szomszéd 17 éves fiút, aki a vegyesboltból igyekezett hazafelé, ám valamiért a támadó gyanúsnak találta – jó eséllyel a bőrszíne miatt.

A harmadik intézkedés, amely úgyszintén amorális és a primitív kormányzati attitűdöt jól mutatja, a hálapénzt “legalizálása”, hiszen mindannyian tudjuk, az új szabályozás ide fog vezetni. Mindannyian tudjuk, hogy a hálapénz rossz intézmény: alapvetően azért, mert a szegény rétegek nem tudnak fizetni, így nagyobb az esélye, hogy alacsonyabb színvonalú ellátást kapnak. Sehol sem legalizálnak hasonló közszolgáltatásokat az általunk ismert kulturált világban. Sikerült eljutni a harmadik világ szellemi és morális szintjére.

E három intézkedés jól mutatja, hogy mit takar az álkoznzervativizmus: egy olyan rendszert, amelyben a hatalom nem foglalkozik a védelmére szorulókkal: a szegényekkel, a gyermekekkel, a nyugdíjas rétegekkel. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy a családon belüli erőszak elkerülése és a nők védelme érdekében csakugyan semmit sem fejlesztettek a Btk.-n, illetve, hogy a szülő nőket a munka törvénykönyvének legutolsó módosítása után milyen könnyen lehet elküldeni a munkába történő visszaállásukat követően, egyértelművé válik: a kormányzat azokkal, akiket kultúránkból eredően fel kéne karolni, nem foglalkozik. Ez pedig inkább egy ultraliberális, illetve a gyermekek bebörtönzése terén egy szélsőjobboldali attitűdöt sugall. Mi, européerek nem így gondolkozunk. A a valódi konzervatív értékek a nők, az elesettek, az idősek és a gyerekek pártfogolásán alapulnak.

Hans Castorp és külső tanácsadóink

ALAPÍTÓ OKIRAT

Tekintettel azon tényekre, hogy

Magyarország egyre inkább elsüllyedni tűnik a vadmagyar kuruckodásban és fölösleges bajuszpödörgetésben,

a butaság, tudatlanság, valamint a teljesen beszűkült világképet sugalló frázisok ismételgetése, társulva a primitív ősmagyar hiedelmekkel együtt egyre inkább elterjedt és életformaszerűen gyakorolt “vallássá” kezd válni, ugyanakkor a gatyalobogtatásból láthatóan sok jó nem sült ki eddig a történelem folyamán,

az agressziót és annak minden formáját, a rasszizmust, antiszemitizmust és a homofóbiát, valamint mások hobbiból történő köpködését egyre szélesebb néptömegek sajátítják el, alkotás helyett nyálgyűjtögetéssel, iddogálással és primitívkedéssel töltve az időt, mely a zabhegyezésen túl számunkra nem tűnik hasznos cselekménynek,

az alulszocializált és tanulatlan, mihaszna emberek 200 év után újfent paramilitáris csoportokba tömörülnek, ahelyett, hogy körülnéznének a világban más államok miért viszik többre, mint ők,

ez az attitűd pedig eddig sosem vezetett jóra, hiszen fölös, céltalan, sőt, némely esetben kimondottan káros volt az országnak, amellett, hogy az erdőben lakni korábban is nagyságrendekkel kellemetlenebb volt, mint kulturáltan élni, mosakodni és megpróbálni beilleszkedni a társadalomba, ráadásul az ország azt sem veszi figyelembe, hogy Budapestet osztrák hatásra sikerült felépíteni, és a vidéki városokon is erős a külföldi mesteremberek keze nyoma, míg ha a kurucokon múlt volna, még mindig barlangban laknának,

a jó szándékú alkotás, tanulás és fejlődés helyét átvette a magyarokra amúgy is mindig jellemző hangoskodással történő kompenzálás, a céltalan, vad pusztítás, valamint azok pocskondiázása, akik esetleg valamit létre szeretnének hozni, így a társadalom a feje tetejére állt: az intellektus helyét az erőmegoldások vették át, az értelmeseket lecserélték a tockos kigyúrtakra, a cilindert a csúcsos süveg váltotta,

a kulturális deficitükből adódóan az ország és a magyarok jól láthatóan képtelenek önállóan kormányozni, egymást tiszteletben tartani és tolerálni, így a demokrácia náluk láthatóan nem vált be, mert nem tudnak mit kezdeni vele, annak alapja ugyanis egymás tisztelete lenne,

ennek megfelelően sikerült egy antidemokratikus, szélsőjobboldalisággal és ultraliberális elemekkel tűzdelt kormányzati rendszert létrehozniuk, mely amellett, hogy folyamatosan demokratikusnak titulálja magát, mégis folyamatosan a Nyugat-Európához képest ötven év késéssel megszerzett alapjogok visszavágásán fáradozik,

ráadásul a nácikat ehelyütt hazafiaknak hívják és “náciskodást” gondolják hazaszeretetnek, a valódi konzervativizmus nem létezik, a jobboldali konzervatívok pedig valójában bólogató droidhadseregre hasonlítanak, és semmit sem tudnak a valódi konzervativizmus mibenlétéről,

a nyíltan szélsőjobboldali pártok a kevésbé szélsőséges szélsőjobboldali párttal az Országgyűlésben a társadalom szavazatainak 80%-val rendelkeznek,

mi, az újság alapítói arra a döntő lépésre szántuk el magunkat, hogy életre hívjuk a Labanc Kurírt.  Az nem lehet, hogy az ország újfent a saját kardjába dőljön! Ady után szabadon azt valljuk: vagy menjünk vissza Ázsiába, vagy csatlakozzunk a Nyugathoz! Ha egy nemzet buta ahhoz, hogy önmagát kormányozza, segítséget kell kérnie! Irány a monarchia, vessünk véget a zűrzavarnak!

A lap alapításával célunk tehát a következő:

a buta, önhitt és céltalan önálló intézkedéseknek a lehető leggyorsabban véget vetni, ugyanis ezek gazdaságilag csődbe, morálisan egy szellemi szemétdombra juttattak minket,

hosszú távon elősegíteni a labanc értékrend és labanc gondolkodásmód megvalósulását, ami a rend helyreállításával jár,

a valódi eszményekhez hű értékrend felvállalását, hiszen fejlődni csak tanulással, a liberális, kozmopolita világrend megismerésével és elfogadásával lehet, mely a nemzetek munkálkodásával jár együtt, ez pedig mind a szomszédainkra, mind a távoli államokra nézve is igaz,

mindamellett a valódi konzervatív eszmeiség fenntartását és propagálását is támogatjuk, amely korántsem merül ki az 500 éve nemlétező nagy-Magyarország matricák ragasztgatásával és a demagógia elfogadásával, hanem ott kezdődik, ahol ezeket kidobjuk a kukába és felvállaljuk saját morális döntéseinket,

végül célunk a szellemi beszűkültséget mint felest kigyomlálni, az európai értékrendet, mint eszményt helyreállítani.

Dorianna Gray, főszerkesztő

Hans Castorp, főszerkesztőhelyettes

Anno domini MMXII.

Az álkultúra kreálása nem összetévesztendő a kultúra ápolásával

A világító kék szemű  betyár a lovasszínházban (amely intézmény önmagában is képtelenség, olyan ez, mint az úszószínház, ejtőernyősszínház, biciklis vagy traktorosszínház) méltán példázza azt a fajta gyökértelen butaságot, ami manapság burjánzik a társadalomban. Teljesen fölösleges ugyanis történelmet kreálnunk magunknak, ha már van egy, és fölösleges olyan ideálokat gyártani, amik nem ideálok. Nem csodálkozunk persze azon sem, hogy valamiért a CBA az egyik főtámogató, hiszen ha SZÉP kártyával ott vásárolunk, valamit kompenzálni kell a társadalom felé ebből a méltányos helyzetből, ha már a külföldi cégek jelentős részét kizárták a versenyből, és a rendszerben részt vevő többi magyar cég pedig szinte nem is létezik. Ebből eredően az adófizetők közvetve a saját lovaszszínházuknak is találhatják e társulatot. Hogy az MTVA mit keres a szponzorok között, megint érdekes kérdés, de ezen sem csodálkozunk, sőt azon sem, ha esetleg Szalai Annamária személyesen belibben egy lovon, hiszen a legutolsó hakni is igazán jól sikerült. Ha őt nem sikerül meggyőzni, Orbán Viktor is dekázhatna párat a háttérben. Szellemi mélypontok ezek, és ha a egy-egy buszmegállóban állunk, kénytelenek vagyunk szembesülni velük. Az, hogy igény van rá, önmagában nem gond, hiszen például a Dáridóra is van/volt, viszont a tény, hogy ez a kulturális fősodor, már igen erős szellemi deficitet jelez.

Hans Castorp